rosemaring

Anya gondterhelten meredt maga elé, észre sem vette a kapualjból elé forduló Halált - aki ezt jó érzékkel kihasználva villámgyorsan el is tűnt a balfenéken. Legalábbis tűnt volna, de csak pár lépést sikerült tennie, mikor siettében felrúgta a járdán terpeszkedő, gyanúsan izgatottnak tűnő szemetest. Tarka macskafolyam hömpölygött ki belőle, felháborodott vernyákolással, a kuka pedig hatalmas robajjal dőlt rá az úttestre.

Anya összerezzent ijedtében, de mikor meglátta az életükért küzdő macskákkal borított Halált, megkönnyebbülten elmosolyodott.

- De jó hogy itt vagy! Megyünk a postára! – mondta, és már húzta is maga után a tiltakozni képtelen, szanaszét karmolt Sötét Urat. 

A postán hatalmas tömeg szorongott, a sarokban zúgó klíma kétségbeesetten, de teljesen reménytelenül próbálta felvenni a harcot a fülledt meleggel. A Halál már hülyére izzadt a fekete leple alatt, de hősiesen és méltóságteljesen tartotta magát – most először hálásan gondolva a macskákra, hiszen a cafatosra tépett köpenye alá be-bekúsztak a légkondi hűvös hullámai.
Méltóságán már amúgy is esett némi csorba, mikor befelé menet a forgóajtó odacsípte a köpenyét, közszemlére téve pajzán ördöglányokkal tarkított alsónadrágját, és két biztonsági őrnek kellett kimentenie.
- Sietni kellene, még el kell mennünk a Spárba - súgta Anya a fülébe.
Köpenye alá burkolózva a Halál belesuhintott a tömegbe. Ez nem volt túl nehéz, tekintve, hogy így is folyamatosan beleakadt mindenbe es mindenkibe, csak úgy hullottak az emberek körülöttük, a Halál pedig minden alkalommal egyre kisebbre húzta magát zavarában. A közelben állók rosszallóan néztek rá, már akik egyáltalán észrevették, mert többnyire inkább a telefonjaikba és fejhallgatójukba bújva meredtek maguk elé. Mindenesetre a sor rövidebb lett. 

A villamoson újabb bonyodalom támadt – mert persze, hogy tömegközlekedéssel kellett menni, Anya fáradt volt, nem akart gyalogolni, a Halál csak vágyakozva nézte a széles, a pokoli hőség miatt szinte teljesen üres járdákat. Persze mozdulni nem nagyon mert, a zsúfolt 4-es 6-os nem alkalmas akrobata mutatványokra, a hosszú nyelű, borotva éles kasza pedig villamosozásra. Ebből lettek a bonyodalmak is, bár a Halál később a Jóistenre is megesküdött, hogy nem szándékosan kaszabolta le a fél villamost. Anya mindenesetre lenyomta egy üresen marad székre, mellét támasztva a szatyrokkal teleaggatott kaszát. Szőke copfos kislány ült mellette, tágra nyílt szemmel bámulva a csuklyás alakot, míg anyukája fennhangon telefonált, heves mozdulatokkal kísérve mondandóját, bár a Halál szerint a fontosabb stratégia pontokon elhelyezett „bazdmegek” is elég nyomatékosnak tűntek.

A kislány kitartóan bámulta, a Halál pedig zavartan morzsolgatta a köpenye szélét, nem nagyon tudta, mit lehet tenni ilyen helyzetben, rég volt már része ennyire őszinte érdeklődésben. Meg aztán ezekkel a mai, modern anyukákkal nagyon kellett már vigyázni, nem lehetett csak úgy, ártatlanul megcsipkedni egy kisgyerek arcát, mert azonnal fúriává váltak, és Ő számos rossz tapasztalat után inkább nem is kereste már a gyerekek társaságát. Amúgy is egyre kevesebb dolga volt velük, az az „orvostudománynak „nevezett valami, oltások és egyéb „varázslatok”, amiket a Halál meg sem próbált megérteni, betették az ajtót az üzletnek. 

Aztán a helyzetet az Oktogon mentette meg, pár óvatos mozdulat után leszálltak, a maradék tömeg pedig unottan összezárt mögöttük.

 - Segítesz még felcipelni a szatyrokat? – kérdezte Anya a kapualjban, miközben óvatosan egyensúlyoztak a kukából kiborult szemétszigetek között. Lapos macskapillantások kísérték őket az ajtóig, és a Halál, mivel kedves volt az élete, inkább a cipekedést választotta.

Fél órával később sütivel és kávéval teletömve, nagyjából elégedetten sétált lefelé a lépcsőn. Egészen profán gondolatai támadtak, többnyire az életről, amiről így nagyjából 5000 év után derült ki, hogy voltaképpen semmit sem tud. Szabadnak és nyugodtnak érezte magát, ettől olyan ideges lett, hogy remegni kezdett, és a lába körül tekergőző macskafalkára vetette dermesztő pillantását.

- Sicc, dögök! – dörögte megfellebbezhetetlenül, de persze nem hatotta meg őket, egyáltalán, fülsiketítően kerregtek és a legváratlanabb helyen másztak be némileg megviselt palástjának résein.

A Halál leült a padkára és előszedte a zsebében rejtegetett csirkeszárnyakat, amit Anya csempészett bele, gondosan alufóliába csomagolva. Szétosztotta az illattól teljesen bepörgött szőrös terroristák között, majd hátradőlve végignézett az utcán. Tulajdonképpen egész jó kis nap volt ez.

Baj van.

Én tisztességes falusi környezetben szocializálódtam, ha csak elmentem a kocsma mellett, annyit tanultam anatómiából és szexológiából, hogy Veres Pali bácsi sírva adta volna vissza a diplomáját, és ha egyszer kisípoltatná az ORTT, R2D2 legszebb nagymonológját kapnánk. Úgyhogy ragadt rám tisztességgel a jóból. Nem mondom, hogy nem tehetnék ellene, de mivel nyilvánosan hellyel-közzel tudok viselkedni, a barátaim meg már hozzászoktak, nem csináltam ügyet belőle. Ezidáig. De most lett egy papagájom. Aki azonnal tanul és soha nem felejt. És aki olyan tűpontos képet ad az anyja beszédmódjáról, hogy annak kihullik a haja. És, hogy ne csak a levegőbe beszéljek, álljon itten néhány példa, okulásul.

Este van, lefekvéshez készülődünk. Túl vagyunk az összes rituálén, fürcsi, mese, Lencsilány éneklés, ölelések, puszik, a nap történéseinek megtárgyalása, a lámpa már lekapcsolva, mikor elhangzik az ominózus kérdés: - Ma kivel alszol, kicsim? – Háááát… A Rókicával, Lili babával, Juci babával, Puszi polippal, a Lovacskával, a másik Lovacskával, a Nagy Micimackóval, a Kis Micimackóval, a Kisbabával, Breki békával, Elmóval …. és pakolja be mindet az ágyába, és fekteti sorba őket a párnán. Aztán mikor úgy érzi, kész van, végignéz a gyülekezeten, majd közli: - Akkor én most hol a fenében aludjak ettől a sok szartól?

Vagy. Ülünk a konyhaasztalnál, békésen vacsizunk, mikor egy falatka leesik a kanaláról és a földre pottyan. Gyermekem rezignáltan utána néz, majd rám, és teljes lelki nyugalommal közli: - A picsába! De nem baj, majd megeszik a cicák….! – Rozi, tudod, hogy ez ronda szó, ilyet nem mondunk, még a felnőttektől is buta dolog. A kutyafáját, vagy a csudába, ilyenkor ezt szabad mondani!

Gyerek nem szól, csak turkál a tányérjában, hallom, kattognak a fogaskerekek, emésztgeti az információt, majd megkérdezi:

- Anya…. és azt szabad mondani, hogy bassza meg? 
- NEEEM! Azt még annyira sem szabad mondani, az a legcsúnyább, apa nagyon mérges lesz, ha meghallja. 
- Na, jó, de te is mondtad! (óbazze’, annyira tudtam, hogy ez jön…) 
- Igen, sajnos én is mondtam, de ez akkor sem helyes, én is rájöttem, hogy nem szép dolog ilyen rondán beszélni, és azóta nem is mondtam. - Hatásszünet….

- De Anya! Azt is mondtad, hogy a picsába…. (óabüdöspicsába, sakk-matt, adjatok egy kést, felvagdosom az ereimet).

Ül a számítógép előtt és az időkép.hu-t böngészve csekkolja bőszen, hogy éppen hol esik az eső, hol süt a nap (ne menjünk ebbe bele, ez majd egy másik poszt témája lesz, hogy a hároméves miért az interneten ellenőrzi az aktuális időjárást…)

- Nézd, Anya! A mamánál nagy csúnya felhők vannak és esik az eső! Ez kurva szar.

- Rozi!!! Ez nagyon ronda beszéd, ilyet nem mondunk és … - blablablablabla, mint egy mókuskerék, tök feleslegesen mantrázom ugyanazokat a semmit sem érő frázisokat, amíg az én agyam át nem billen, addig nem lehetnek elvárásaim felé sem, és az sem mentség, hogy adott esetben a bölcsiben is hallja ugyan ezeket a káromkodásokat. És még szerencsém is van, mert nagyon rugalmas és nagyon hamar feldolgozza, hogy van, amit nem lehet mondani, de azért már ott van a pici fejében a lehetőség. Hogy mire gondolok? Pl: elszalad a macska előle és nem tudja megsimogatni. Megáll, csípőre tett kézzel, puffog a méregtől és megkérdezi:

- Anya! Mondhatom azt, hogy a picsába? 
- Nem, nem mondhatod, megbeszéltük!
- Jóóó….  akkor a kutyafáját, elszaladt a cica!

Úgyhogy nagyon csúnyán vissza kell fognom magam és épp ezért felhatalmazom minden valódi és képzelt barátomat, hogy vágjon hátba a picsába, ha esetleg azt hallaná, hogy már megint kurva rondán beszélnék…..

Egy valami vigasztal: hallhat akárhol, akárkitől, akármi rondát – én még mindig „butuska anya” vagyok, és ez jó és ezt próbálom élvezni, amíg el nem jutunk a „ – hülye vagy és utállak!” korszakig. Amit már most előre jelezném: bármikor elcserélném a mostani ártatlan, mögöttes tartalom nélküli anyázásra.

Gyerekkel vásárolni olyan, mint előre megfontolt szándékkal beugrani az oroszlánok közé…. bár, lehet, hogy ez kevésbé lenne fájdalmasabb és kínosabb annál, mint amit a saját szemem fénye tud produkálni egy ártatlan boltlátogatás kapcsán.

Az, hogy a saját kölköm legfőbb életcélja, hogy a legcikisebb helyzetbe hozzon, minden lehetséges alkalommal, az köztudott. És most nem kifejezetten csak arra gondolok, mikor egy tucat Blaha Lujzát megszégyenítő átéléssel adja elő a bolt közepén a hattyú halálát, mert nem kap még egy szelet csokit (cukrot, chipset, fagyit, újságot, ezredik matricát, toronyórát, lánccal és anélkül… mindegy is… ), nemnem. Hanem arra, mikor tágra nyílt bociszemmel, a legtökéletesebb ártatlansággal, viszont maximális hangerővel közöl valami iszonyat zsenánt dolgot, amitől legszívesebben rituálisan harakirit követnék el a Tesco közepén. Esetleg egy laza, nemtörődöm mozdulattal megránt egy kilógó madzagot, amitől a fejemre omlik 1200 babkonzerv.

Előrebocsátom, ez nem egy hagyományos értelemben vett cikk, inkább egy dühös kifakadás. Pár napja épp gyanútlanul vásároltam, megálltam egy percre a hűtőpultnál, nézegettem a tejeket, és mire felnéztem, már ott termett egy néni, aki könyékig turkált a babakocsiban. „– Jaj, de édes, jaj, de aranyos!” – csipkedte a lányom arcát. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem ettől megüt a guta.

Persze, nyilván alapvetően nem hazudok neki, megmondom, ha fájni fog, nem dobom ki a játékait szó nélkül, stb., próbálok a lehető legőszintébb és legnyitottabb lenni vele, de hát könyörgöm: ki az a hülye, aki nem veti be a sárgarépa fütyülést elősegítő, komoly tudósok által bizonyított hatását, mikor egy kézzel-lábbal tiltakozó 2 évesbe kell belevarázsolni a hülye főzeléket? Hát hazudunk, na. Mentegetőzhetnék, de minek, nem kell hozzá különösebb ideológia, az vágja hozzám az első répát, aki nem esett a következő hibák egyikébe. Vagy mindegyikébe. De erről inkább ne beszéljünk...

Majd, ha 4 (5, 6, stb.) éves leszel! – És ha addig nem felejted el, akkor majd utána.

Ha pofákat vágsz, úgy maradsz! – Kb. úgy néznék ki, mint Picasso bármelyik portréja.

Ma/már zárva van a játékbolt/játszótér. – És zárva is lesz a következő évszázadban.

Talán – Tehát nem.

Még meggondolom! – Tehát nem.

Egy perc, és kész vagyok!  - Csak előbb még odateszem a vacsit, összeporszívózok, megetetem a macskát és leszedem a szárítót!

Ezt ne vegyük meg, ilyen van otthon! – Igen, nagyon valószínű, hogy van otthon valahol egy rózsaszín, éneklő, zenélő Barbi, csak eddig nem szóltunk.

Ha megeszed az almát, nagyra fogsz nőni! – Igen, pont akkorára, mintha nem….

Én sosem kaptam egyest a suliban! – De legalábbis az utolsó csepp véremig tagadni fogom.

Lefekvés! Már mindjárt 8 óra van! – 7 óra múlt 4 perccel.

Ma egész nap a kanapén ülünk és társasozunk, ok? – Nincs az a hatalom, hogy kimenjek ebben a rohadt hidegben!

Ok, megehetsz egy Túró Rudit, lefekvés előtt! – Akkor hátha a feledés jótékony homálya merül az utolsó három szelet sütire, amit én akarok megenni.

Mindig tudom, ha nem mondasz igazat! – Kurva nagy szerencsém van, hogy most lebuktál, kisanyám!

Nézd át előbb még egyszer a matek házid, ha akkor sem megy, segítek! – Basszus, fogalmam sincs, meg kell néznem a neten!

Azért kell korán lefeküdni, hogy holnapra rendesen kipihend magad! – És ha nem fekhetek le végre a kanapéra, csöndben, akkor kiugrom az ablakon.

Kérdezd meg Apádat! – Merne mást mondani….

Mindjárt ott vagyunk! – Már csak 117 km.

Én ilyeneket soha nem műveltem gyerekkoromban! – Nem a fenét. Meg ilyenebbeket is.

Én soha nem vittem haza intőt! – Nem hát, aláírtam még suliból hazafelé menet, nem fogom ezzel stresszelni anyámat…

Engem büntet meg a rendőr bácsi, ha túl sok sütit eszel! – Persze, a rendőr bácsik kifejezetten ki vannak képezve az ilyen helyzetekre.

Ezt nem vesszük meg, csak 4 (5, 6, stb. ) évesek játszhatnak vele! – És agyvérzést kapok a látványától is.

Nem tudom! – Ezt nem most akarom elmagyarázni.

Ha nem jössz, itt hagylak! – Ja, mert ez olyan gyakran előfordul…. meg Apádnak sem tűnne fel.

Igen, micsoda véletlen, hogy a Mikulásnak is olyan a cipője, mint Keresztapunak! – megölöm a Keresztapádat!

Később! – Soha.

Persze, még visszajövünk ide máskor! – Soha, a büdös életben!

Azért, mert azt mondtam! – Azért, mert azt mondtam!

Bob Dylan Nobel díjat, Nyilasi Misi pakkot, Anya hármast és infarktust kapott. Ki, mit érdemel.

Ja, semmi, a gyerek nemrég hazahozta az első iskolai értékelését.

Amúgy persze minden rendben van, teljesen elégedett vagyok vele, okos, ügyes kislány, szereti, csinálja, jól halad, lelkes, jó suli, jó tanárok, etc., etc. …… erre hiányos a felszerelése. Az egyetlen dolog, amiért én felelek. Hát miért nem megyek én a picsába?

Jó, látom én, a fegyelmezettség sem az erőssége, nyilván meg kell tanulni betartani az alapvető (játék)szabályokat,  de hát még csak hét éves, elsős, most került ki az ovi viszonylagos szabadságából a kötött rendszerű suliba, meg fogja tanulni, bele fog jönni, nem lesz gond… no de nekem már nem lesz több agyam! Most mi a búbánatot csináljak?

Körülöttem amúgy is van valami fura. Magam részéről egy dimenziókapura tippelek. Más magyarázat nincs arra, hogy amint valamit leteszek, azonnal eltűnik és a büdös életben nem találom meg többet. Lakáskulcs, telefon, táska, sapka, sál, kesztyű, mind összeolvad a végtelen univerzummal….Persze az uram szerint szimplán csak egy agyatlan, szétszórt picsa vagyok, de ilyen profán megjegyzésekkel nem lehet engem kizökkenteni, az univerzum a bűnös, punktum! 

Már az is csoda amúgy, hogy én még életben vagyok, most meg a teljes (ami azért valljuk be, még nem egy minősítés…) agykapacitásomat lefoglalja, hogy a gyereket életben tartsam…..és igen, néha elfelejtek ezt-azt. Például elmenni a megrendelt matek füzetért. Esetleg Rozi szól rám az ágyból, fürdés – fogmosás - meseolvasás után, hogy „Anya, elfelejtettünk vacsorázni. „ – ó, a picsába.

Pedig nagyon igyekszem, esténként átnézem a táskáját, kihegyezzük a ceruzákat, megcsináljuk a (ritka és alkalmi) házikat, kikészítem a tornacuccot, csomagolok kaját….. aztán valahol, valami elcsúszik.

És arra sem számíthatok (még), hogy ő megjegyezze és továbbadja, ha bent valami hiányzik, bár, az igazsághoz hozzá tartozik, jobb esélyekkel indul ebben a versenyben.

Persze hosszú távon azért ez a megoldás - és nem azért, mert az anyjának annyi esze van, mint egy átlagos szobanövénynek, ha a sarokban felejted, és néha megöntözöd, évekig elfotoszintetizál, csendeskén…  - hanem azért, mert a cuccai rendben tartása, a sulira való felkészülés az ő dolga, az ő feladata, az ő felelőssége. Ez hosszú és fáradtságos folyamat, de mivel jelenleg motiváltabb, mint én vagyok, megpróbálom meglovagolni a helyzetet és már most arra trenírozni, hogy eljön majd a pont, ahol ez már az ő hármasa lesz, nem az enyém.

Nekem elég a saját púpom: én magam. Komolyan, ha nem töröm el, akkor elhagyom, elrontom, leöntöm, elejtem, legvégső esetben felgyújtom…. bármit. Illetve nem én. Az univerzum! 

Igen, ez lesz az újévi fogadalmam! 2017-ben agyat növesztek!

Minden szülő egyik legnagyobb rémálma, hogy a gyereke valamilyen szexuális bűncselekmény áldozatává válik. Lelki szemeink előtt minduntalan felvillan, hogy elrabolják, mondvacsinált indokokkal elcsalják, és valami visszafordíthatatlan és megbocsájthatatlan dolgot tesznek vele. Pedig az esetek legnagyobb részében nem ez történik. Nagyjából minden ötödik gyerek válik valamilyen formájú szexuális zaklatás áldozatává, a bűnös pedig az esetek túlnyomó részében a gyerek által is ismert, „megbízható” barát, ismerős; valaki, akiről utólag azt mondjuk, „ezt soha nem gondoltuk volna”.

Fontos, hogy megtanítsuk a gyereknek, hogy felismerje, ha valami olyan történik, aminek nem lenne szabad, hogy megtalálja és meghúzza a határokat, és ami a legfontosabb: tudjon, merjen segítséget kérni. A zaklatások megelőzésének egyik alappillére a kommunikáció, nélkülözhetetlenül fontos a családi háttér és támogatás, a nyitott és félelemmentes légkör, a beszélgetés, az útmutatás és a megerősítés, hogy igenis joga van megálljt parancsolni, ha olyan jellegű érintés éri, ami neki nem tetszik. A gyerekek rugalmasak és nyitottak, sokkal kevesebb stresszel és frusztrációval kezelik ezt a kérdést, mint mi, nem érdemes a téma kínos voltára való tekintettel elsumákolni, elbagatellizálni, mert ez a taktika később nagyon súlyosan visszaüthet.

A te tested csak a tied!

A gyerekeket már nagyon korán meg kell tanítani arra, hogy senkinek nincs joga őt megérinteni az engedélye nélkül, és főként senkinek nincs joga a bugyi által védett területekre nyúlni, sem orvosnak, sem tanárnak, sem ismerősnek, senkinek. Meg kell tanítani nemet mondani azonnal és határozottan, ha olyan inzultus éri, amit nem akar, bármilyen szituációból kilépni, a tekintélyelvűséget legyőzve azonnal segítséget kérni, szólni, bárkiről is legyen szó. Joga van minden érintést visszautasítani, legyen az puszi, simogatás, igen, akár a legközelebbi rokonaitól is! Ha egészen fiatal korától őszintén bánunk a gyerekkel, a saját szintjén nyitottan beszélünk a szexualitásról, akkor segítünk neki, hogy helyén kezelje az őt érő negatív és pozitív élményeket, akkor megalapozzuk azt a bizalmas viszonyt, aminek következtében mer majd hozzánk fordulni, ha segítségre lesz szüksége.

A „bugyiszabály”: mi a jó érintés és mi a rossz érintés? 

A gyerekek gyakran nem is ismerik fel, mi történik velük. Egy bizalmas, kedves pedagógus, aki olyan nagy szeretettel ölelgeti a kislányokat.  Egy barát, egy nagybácsi, aki a térdére ülteti és kedvesen megsimogatja. Egy orvos, aki a kelleténél több bizalmaskodással végzi a vizsgálatokat… megannyi olyan helyzet, amikor a gyerek nem is tudja, hogy abúzus éri, csak érzi, hogy neki ez kellemetlen, nem szeretné ezeket az érintéseket, de nem tudja, hogy szólhat-e róla, van-e joga a nemtetszését nyilvánítani, vagy ez „így természetes”.  Meg kell neki tanítani, hogy az intim testrészeit senki nem érintheti vagy nézheti meg és az sem helyénvaló, ha neki mutatja meg valaki a saját nemi szervét. Hogy a bugyi már a legvégső határ, ott a doktor bácsi is csak konkrét probléma esetén vizsgálhatja meg - egy ideális világban egyébként az orvos van olyan felkészült és empatikus, hogy minden egyes vizsgálati fázist előre jelez és megindokol, hogy a gyerek fel tudjon készülni, hogy minél kevésbé legyen kínos és frusztráló a szituáció. 

Jó titok és rossz titok 

A „közös titok” a szexuális visszaélést elkövetők leggyakrabban használt és egyben legaljasabb, legnehezebben felismerhető taktikája. „Legyen ez a mi kis titkunk, jó?”

Éppen ezért kiemelten fontos megtanítani a gyereknek a különbséget a jó és a rossz titkok között. Jó titok például az, hogy holnap meglepjük Apát valami gesztussal, amit nem szabad megmondani neki, hogy jól sikerüljön a meglepetés. Azok a titkok, amelyek kellemes érzésekkel töltik el, amelyeket örömmel tart meg, azok a jó titkok. Minden olyan dolog azonban, ami a gyereknek kényelmetlen, félelmet vagy zavart kelt benne, elbizonytalanodik vagy szomorú lesz, azt rossz titok, amit semmiképp nem szabad megtartani, meg kell osztani és segítséget, tanácsot kell kérni a szülőtől, vagy egy olyan személytől, akiben maradéktalanul megbízik.

Rosszabb esetben a molesztálást elkövetők nem állnak meg a közös titoknál, hanem fenyegetést, érzelmi zsarolást is alkalmaznak, megtiltják, hogy elmesélje bárkinek, és nagyon súlyos következményeket helyeznek kilátásba, a testi erőszaktól a szülő szeretetének elvesztésével való fenyegetésig. Ha a gyerekben ez az élmény bent reked, ha ez a taktika beválik és nem mer beszélni róla, hanem súlyos teherként hordozza magában, sokkal súlyosabb traumát is okoz, mint maga a megtörtént esemény. 

A szülő, a család felelőssége 

Nehezíti a dolgot, ha olyan emberről kell beszámolnia, akit a szülők is ismernek, bíznak benne, tanár, rokon, barát, bárki, akivel kapcsolatban felmerül benne a félelem, hogy vajon fognak-e neki hinni, komolyan veszik-e? Ilyenkor akár az is bekövetkezhet, hogy a gyerek elhiteti magával, hogy ő téved, hogy semmi rossz nem történhetett, hiszen a szülei ismerik az illetőt, biztosan tudnák, ha baj van vele, talán ő értett félre valamit és nincs is abban semmi rossz, amit a bácsi csinált. Ilyenkor kizárólag a bizalmas, meghitt, feltétel nélküli szülő-gyerek kapcsolat az, ami reményt nyújthat, hogy akármilyen vegyes érzések bujkálnak a gyerekben, oda mer állni és el meri mondani, mi történt, mert tudja, hogy hisznek neki, komolyan veszik a problémáit és segíteni fognak, vagy megvédeni, vagy eloszlatni a kétségeket. A szülőnek minden esetben oda kell figyelni a gyerekre, felfedezni, észrevenni és komolyan venni, ha megváltozik a viselkedése, ha valamit titkol, ha bizonytalan, ha félénk és visszahúzódó lesz, soha nem szabad ráhagyni, rálegyinteni. Nem könnyű egy gyereknek ilyen témát felhozni, megbeszélni, de tapintattal, odafigyeléssel, kitartással és a feltétel nélküli szeretet és bizalom biztosításával fel lehet törni a gátakat és elő lehet csalogatni a problémát.

Vigyázzunk, figyeljünk a gyerekeinkre, vegyük észre az árulkodó jeleket, a jellembeli változást, bízzunk benne, higgyünk neki, ne lépjünk át rajta valami rosszul értelmezett szeméremre hivatkozva, mert a szexuális abúzus egy életre szóló törést okozhat.
 

Vagy öt. Vagy hét. Mindenesetre ez a korosztály. Én évek óta figyelem a saját gyerekemet, minden alkalommal azt gondolom, hogy nem tud nekem meglepetést okozni, de hál’ istennek, minden alkalommal megcáfol. És amikor már épp elhitetem magammal, hogy ez innen már csak jobb lesz, hiszen a gyerek egyre okosabb és értelmesebb, akkor jön a barátnőm, aki lerombolja az álmaimat és közli, hogy épp most látott egy kb. 12 év körüli osztályt a buszon, akik épphogy össze nem verekedtek azon, hogy ki nyomja meg azt a rohadt gombot. Úgyhogy igyekszem hosszú távban gondolkodni és felkészülni mindenre: veszek xanaxot és füldugót!

Összevesztem a gyerekkel. Illetve dehogy vesztem össze: eltorzult, idióta, vörös fejjel üvöltöttem a …… a franc se tudja, miért.

Senki a világon nem tudja úgy felkúrni az agyam, mint Ő. Ja, de: az apukája.

„Ingrid Sjöstrand – Meg ne próbáld!

Meg ne próbáld! - mondja apa,
és nagyon szigorúan néz rám.
És egész testem reszket,
és már úgy érzem, gyáva vagyok,
ha meg nem próbálom.” 

 A Halál pont délután fél kettőkor érkezett, amikor Anya épp a mosogató lefolyóját szedte szét, mert a csőbe illegálisan bevette magát Csingiling és három barátnője.

-Milyen jó kis búvóhely! - gondolták a tündérek. - Rohadjatok meg - gondolta Anya ezzel párhuzamosan. Akkor már viszonylag zaklatott idegállapotban volt, fél napig főzött, de persze a Nagy egy falatot nem volt hajlandó enni, a Kicsi meg a fél délelőttöt Csingiling lefolyóba deportálásával töltötte, észrevétlenül, a macska lehányta a kanapét, Apa pedig rendkívül fontos munkákra hivatkozva elvonult és bezárkózott a dolgozószobába, csak a falakat rengető horkolás tanúskodott élénk szellemi tevékenységéről.

-Na elmész te a picsába- mondta, Anya, mikor ajtót nyitott a kopogtatásra. - Ezt te sem gondolod komolyan. Én ezt most kitakarítom, ez olyan biztos, mint a halál! – ezzel rácsapta az ajtót a meghökkent kaszásra.

-Ne haragudj, de én erre most nem érek rá, holnap matekdolgozat és a Kicsi még mindig nem tud hattal szorozni! Tudsz te hattal szorozni? - szegezte a kérdést Anya másnap a meghökkent Halálnak, mikor az újfent becsöngetett.
A Halál némileg elbizonytalanodott. Igazság szerint egész jól szorzott hattal, tisztességgel beleverték a halálképzőben, de tisztában volt a saját hiányosságaival, lassú volt kissé, nyomás hatására általában leblokkolt, mindig is jobban teljesített írásban, mint szóban. Úgyhogy zord ábrázattal meglengette a kaszáját és inkább eltűnt a balfenéken.

-De jó, hogy itt vagy! – üdvözölte Anya régi ismerősként harmadnap - Vigyáznál 5 percig a srácokra, le kell szaladnom a közértbe? Ha éhesek, kenjél nekik vajaskenyeret! – ezzel rácsapta az ajtót és eltűnt a lépcsőfordulóban, csak a csíkos cekkere lobogott utána.

– Soha nem jön vissza – villant át a Halál agyán a gondolat, de nem volt ideje eltöprengeni rajta, mert az ajtó mögül hangos sikítás és (megdöbbenésére) halálhörgés hallatszott. Az Éjszaka Ura óvatosan és némileg értetlenül beosont az ajtón. Rossz érzése volt. Nem szerette ezeket a modern gyerekeket, hangosak voltak és hitetlenek, önfejűek, általában ellenálltak a legvadabb ijesztésnek is és állandóan kinevették, amikor összefutott velük munka közben. A múltkor is, épp a jól végzett munka megelégedettségével tartott hazafelé egy különösen sikeres éjszaka után, mikor részeg suhancok valami Sötét Nagyúrnak nevezték és a fénykardját követelték. Mikor pedig felszólította őket, hogy bűneiket megbánva kövessék őt Sötét Birodalmába, sörösüvegekkel és cigarettacsikkekkel dobálták meg, alig tudott eltűnni egy kapualj sötétjében.

Rossz érzése hatványozódott, mikor óvatlanul rálépett egy négyes legóra. Artikulátlanul felhördült, pár másodpercig hangosan káromkodva ugrált fél lábon, amikor is egy nyíl repült át a szobán, és egyenesen átszakítva a vadiúj köpenyét hozzászegezte a nappali lambériájához. A nyílhoz két miniatűr indián tartozott, teljes menetfelszereléssel, tolldísszel, tomahawkkal és olyan velőtrázó csatakiáltással, hogy a Halál kis híján infarktust kapott.

-Kenek nektek vajaskenyeret! – mennydörögte vészjóslóan, de szavai kevés foganatra találtak, egy pillanat alatt éles fogak, hegyes körmök és kalimpáló végtagok hálójában találta magát. Ennek fele sem tréfa – gondolta, majd minden erejét és letépett köpenyét összeszedve menekülőre fogta. A lépcsőházban állt csak meg, lihegve dőlt a falnak.

A Halál átgondolta az életét...

Mostanság a Nagykörúton látják kóborolni, láncai nyikorgását elnyomja a villamos zaja. Néha leül egy padra és minden meggyőződés nélkül ráhuhog az előtte haladó szerelmespárokra. Néha felszáll a villamosra (persze soha nem adják át a helyet), átmegy Budára, és a várból nézi a várost. De többnyire már csak a galambokat eteti.

Mikor az ember szembesül vele, hogy lánya lesz, nagyjából már sejti, hogy az élete csupa rózsaszín habos-babos felhővé változik majd, de arra, ami igazából egy kislánnyal jár, nem lehet felkészülni.

Pónik! Kibaszott pónik mindenhol!

Persze lesz majd baba, maci és sok egyéb lófasz, de a póni az örök és megmagyarázhatatlan. Lila póni, zöld póni, szivárványszínű vagy szürke, magányosan vagy a barátaival, kicsi vagy nagy, csillogó vagy világító….. teljesen mindegy, ha póni, akkor kell. Sőt, KELL! Az Én kicsi pónim összes szereplőjét fejből nyomják – és egy idő után sajnos te is, mind a kétszázat.  Póló, mesekönyv, cipő, játék, mindenből lesz pónis, többnyire rózsaszín, esetleg lila színben, 9 színben villódzva és 8 különböző nyelven nyihaházva, amíg nagy ívben ki nem vágod belőle a kurva elemet…. hogy másnap persze sunyítva visszarakd.

Apa pici hercegnője

Na, hát ez egy esettanulmány. A nagy, bátor, erős macsó, ahogy ül a rózsaszín babaasztalnál és rózsaszín telefonon hívják együtt a rózsaszín Barbie babát. Vagy icipici csészével a kezében teadélutánt tartanak a nappali közepén, az összes plüss gyűrűjében.  Nem tud olyat tenni, hogy apa ne neki adjon igazat, az ujja köré tekergeti és azt csinál vele, amit akar. Add fel, ebben a harcban te nem győzhetsz, mindig a vasorrú bába leszel, aki bántja a kis tündérmackóját. Le sem tudod cseszni tisztességesen a gyereket, mert azonnal bújik az apukája ölébe, ahol kimondatlanul ugyan, de biztosítják róla, hogy ő igazából egy áldozat és nem kell félnie, apa megvédi, még a házisárkánytól is. Ledumálja a lábáról bármikor, elég egy „- Apa, nagyon szejetjek”, úgyhogy ha nem akarod, hogy egy vagyont érő babaházzal térjenek haza (amit te tuti nem írtál fel a listára), inkább ne küldd el őket kettesben vásárolni.

A pörgős szoknya évszaktól független

Teljesen mindegy, hogy jegesmedvék és pingvinek kergetik egymást az utcán, a pörgős szoknya nem maradhat el, semmilyen körülmények között. Ha kell, a bundás overállra húzza fel, de 2 és 6 éves kor között ez a ruhadarab a jolly joker, mindenhez passzol …. és fel is veszik,  bármivel. Nem érdemes harcolni velük, hiszen igazán beláthatjuk, hogy egy kislánynak szüksége van arra, hogyha bármikor táncra akar perdülni, legyen hozzá megfelelő öltözéke, ami vele együtt pörög-forog, az, hogy egy leharcolt melegítő van alatta, bagatell. Ha bármilyen hasznos és fontos ( = unalmas) ruhát kell venned, jobb, ha egyedül mész, különben számíts rá, hogy 3 rózsaszín, flitteres pörgőssel fogsz hazamenni.

Rózsaszín

Igen, csak így. Én a terhességem alatt kijelentettem, hogy az én lányom ugyan nem lesz csupa rózsaszín! Jah. Nem a lófaszt…  Mintha lett volna bármilyen beleszólásom…. Az csak egy dolog, hogy amint kiderül a neme, azonnal rózsaszín ajándékok özöne fog ellepni, de amint öntudatára ébred a kisasszony, olyan 2 éves kora környékén, azonnal önellátó lesz, és neked esélyed sincs meggyőzni, hogy bármilyen más színt válasszon. Rózsaszín pohár, cipő, ruha, kaja, (KAJA!) csat, kabát, táska, bicikli, roller, baba, póni, toronyóra, lánccal, eddig a pillanatig nem is tudtad, hogy MINDENBŐL létezik rózsaszín – hál istennek, mert így nem neked kell mindent átfestened. És ha nem lenne elég mindenhol a vibráló bugyiszín, ezek még mind megbolondíthatóak egy kis flitterrel, csillogással, csak hogy biztosan megvakulj, ha ránézel a tetőtől talpig pink gyerekedre.

Gyűjteni jó

Szalvéták, pónik, illatos radírok, barbie-ruhák/babák, kinder figurák, matricák, csoki papírok, hűtő mágnesek, aprópénz, csillogó bármik, kavicsok a játszótérről, tobozok, préselt levelek-virágok, kiskutyafüle, mindent haza kell vinni – mármint persze neked, a táskádban, a zsebedben. Kidobni bármit is szigorúan tilos, mert számon kéri rajtad, darabra pontosan tudja, mennyi pónija, mennyi csillogós karkötője van, vagy, hogy hány darab makkot és tobozt rejtett a táskádba, mikor nem figyeltél. Ja… és ha egyszer nem nézed át véletlenül a zsebeidet mosás előtt, tuti akkor lesz benne 17 gyönyörűszép kavics, amit épp tönkreteszel a mosással…  mert, az, hogy a mosógép elromlik, az senkit nem érdekel.

Csatok, pántok, hajgumik.

Körülbelül hárommillió van belőlük a lakásban, de ha kell, soha nincs kéznél egy rohadék sem. És persze ez épp elég indok arra, hogy megvegyük az hárommillió-egyediket is, lehetőleg strasszosat, díszeset, lógjon róla mindenféle firlefranc, de legalábbis legyen rajta egy akkora virág, ami mögül ki sem lát.

A frizura

Ha tényleg azt hiszed, hogy az, hogy lófarokba tudod fogni a haját elég lesz, engedd meg, hogy gúnyos kacajra fakadjak. Parkettás, vízeséses, francia, halszálkafonás, Elsa hercegnő frizura, jobbról balra csatolva, ez csak az alap, ezt neked reggel csukott, csipás szemmel is ki kell ráznod a kisujjadból. Persze mindezt úgy, hogy közben a fésűvel nem közelítheted meg, mert a látványtól olyan visításba kezd, hogy 10 perc múlva az erkélyeden kommandózik az összes karhatalom, hogy ugyan mán’, miért nyúzod élve azt a gyereket?  Jobb, ha már most el kezdesz gyakorolni, hiszen nem mondhatod a térded magasságából könnyes szemmel rád néző rózsaszín kócbabának, hogy neked nincs arra most három órád, hogy tincsenként rasztába fond a haját. Akkor sem, ha nem az anyukája vagy…. hanem az apukája!

A pisilés

A természet legigazságtalanabb dolga, hogy mi lányok nem kaptunk olyan berendezést, amivel fél perc alatt elintézhetjük ezt a kérdést. Úgyhogy marad a tortúra: hogyan is pisiljünk nyilvános helyen, guggolni az ülőke felet, vagy körbepapírozni, megtartani a gyereket az ölünkben úgy, hogy lehetőleg ne pisilje le se magát, se minket és lehetőleg a derekunk se szakadjon le,  figyelni a bokorba guggolásnál, hogy jól tartsa a popsiját, hogy … lásd mint fentebb. De hogy kárpótolva legyünk, az univerzum rendje kicsit egyensúlyba billen akkor, mikor az apukáknak kell ezt a műveletet elvégezni és felügyelni…. ez szerintem egyébként az egyik legmeghatóbb momentum egy apa-lánya kapcsolatban.

Hát így. Senki nem állítja, hogy egy kislánnyal könnyű és egyszerű az élet…. de hát a nagylányokkal sem az, úgyhogy nem is árt, minél előbb felkészülni és gyakorlatot szerezni. Aki meg egy rózsaszín, lófarkas ovis kiscsajnál tud bájosabbat mutatni, az lop, csal, hazudik és festi magát…. esetleg van egy saját hatévese otthon.

Nálunk a kiskorú gyermek (és a hozzá tartozó 2 db. szülő) abban a kivételesen szerencsés helyzetben van, hogy rendelkezik egy állandó harckészültségben lévő és bármikor bevethető, teljesen felfegyverzett nagymamával. Ennek folyományaként a fent említett kiskorú minden nyáron 3 hetet tölt a fent említett nagymamánál…. úgyhogy anyának össze kell csomagolnia. Na, itt kezdődnek a bajok.

Már az gyanús lehet egyes csomagolásban járatlan külső szemlélőnek, hogy az összepakolandó dolgok listája nem fér el egy A4-es lapon. Még akár az adekvát kérdés is felmerülhet, miszerint: „-  mi a lófaszt tudtál ennyit felírni?? „ – de miután a kérdést első körben az ember tette fel, így ezen gyorsan átlendültem, mit érthet ő ehhez?

Először akkor merült fel a kétség szikrája, amikor hat nyári ruhával közelítettem a bőrönd felé…. és már volt benne hat! Hát ti hogy a picsába kerültetek ide? Jó, akkor ezt most átértékeljük, ez nem kell, ez kell, ez kell, ez kell, hát ez mindenképp kell, ez tök cuki, ez aranyos, ezt szereti a gyerek, ezt én szeretem rajta (ha valaki ki meri mondani, hogy én nem is leszek ott, azt lenyilazom! ), jó batta meg a cica, elviszem az összes szart!

Mennyi póló kell? Gyors fejszámolás:  3 hét az 21 nap, basszameg, nincs is annyi pólója …. ja, jó, az anyámnak viszont van mosógépe, huh, majd elfelejtettem, hogy ezeket ki is lehet mosni, vészhelyzet megoldva! Izé… akkor lehet, hogy bugyiból sem kellene 21? Jól van Gabi, ne kombinálj, bepakoltad. Alul van. Ott marad.

Oké, haladunk, már két tétel megvan a listáról…azaz még csak két tétel…  de akkor vajon mi a lófasz van a bőröndben, mert az már félig tele van?!

Leggingsek, zoknik, nadrágok, kabát (hiszen simán van reális veszélye, hogy július közepén esni fog a hó) , Anya kezd egy kétségbeesetten cirkuláló ruhafogashoz hasonlítani, elborult tekintettel köröz a lakásban, a gyerek meg ha meglát, visítva bújik az asztal alá, mert a 20. ruhát próbáltatom fel vele, hogy jó-e még rá.

Nehezített pálya a játékok:

- Rozi, melyik kártyát vigyük? A Solo vagy a malacos?

- A Solo! Meg a malacos! És a minestrone! Meg a boszorkányos!

– Na jól van szívem, ennyi minden nem fér be, akkor elvisszük amit én mondtam…. jó, meg amit te mondtál…  meg akkor még bedobom a hercegnős Uno-t  meg a békásat, azok úgy sem foglalnak sok helyet! Meg akkor viszek társast is, a Monopolyt, oké? És a dobozba beteszem az Activityt, a Sárkány Samuval.

- Vigyük a Kajacsatát Anyaaa!

- Dehogy visszük, annak van a legnagyobb doboza, nem fér be! Bááár… mondjuk ha beleteszem a Brainboxot, meg az Agymenőket és a piacosat, akkor jöhet. Meg akkor belefér még ez, meg ez….. jé, ezt mióta keresem, vigyük el ezt is – mondom, miközben két lábbal térdelek a bőröndön és vastag szigszalaggal próbálom megakadályozni, hogy szétrobbanjon, esélytelenül. 

Bezzeg az uram gatyáit otthon hagytam. Faszkivan.

Hogy lehet eltenni láb alól egy kurva madarat anélkül, hogy vérengző fenevadnak tűnj?

Én márciustól októberig nyitott ablaknál szeretek aludni, vidéki lány vagyok, a fél életem madárcsicsergős reggelekkel indult, imádom, megnyugtat, felébreszt, feldob….. de aki most az ablakom alatt lakik, az nem madár, hanem egy rohadt zombi.

Minden reggel fél négykor (FÉL NÉGYKOR! a picsáért nem alszik?) elkezdi, de nem énekel, trillázik, fütyül, hanem mint egy beakadt lemezjátszó levegővétel nélkül üvölt hatig, a hangja alapján 10 centire az ablakomtól, láthatatlanul. Amit nem is értek, mert a hangereje alapján egy kurva elefántnak kellene ülni azon a fán. És szórakozik velem. Ha megjelenek az ablakban, azonnal elhallgat a kis rohadék, de abban a pillanatban, hogy visszafekszem, már rá is zendít újból. Ok, gondoltam, nem cseszel te ki velem a gyűszűnyi agyaddal, gúnyos vigyorral a szám sarkában felhúztam a redőnyt és elengedtem, hogy jó nagyot csattanjon, hátha infarktust kap…. erre rászállt a párkányra és sztoikus nyugalommal dobogni kezdett a körmeivel! Azt hittem, én kapok infarktust.

Aztán mostanra lesüllyedtem arra a szintre, hogy hajnal négykor izomból felrántva a redőnyt rendkívül kulturáltan kiüvöltöttem a néma éjszakába: „ Huss a picsába, te köcsög!”.  Szállt a hang a város felett, az emberek vigyázba vágták magukat az utcán, még 5 km-rel távolabb is síró kisgyerekek hallgattak el rémülten…. csak ez a köcsög nem hussant a picsába. Hanem konkrétan kiröhögött. Komolyan, ott bugyborékolt tőlem 5 centire és az összes hülye karmával kapaszkodott az ágba, hogy le ne essen a röhögéstől. Ha a macska nem menekül el az üvöltéstől tuti, hogy hozzávágtam volna.

Ráadásul szerzett magának egy barátnőt, pár napig együtt koncerteztek, de nem működhetett a dolog, mert már külön élnek, anyu a szomszéd fán lakik és onnan szapulja minden hajnalban aput, torkaszakadtából. Én meg kontrázok rá az ablakból. Népszerű lehetek a környéken. Fel vagyok rá készülve, hogy egyszer kinyílik egy ablak valahol a közelben és hozzám vágnak egy teli bilit.  

Amúgy folytattam egy kis kutatást a témában, gondoltam, kiderítem, milyen állat elfajzott mutációja lehet, és rájöttem, nem vagyok egyedül a problémámmal (bevallom, ez egy kicsit meg is nyugtat), sőt, ornitológiai besorolása is van a barátomnak, fogadjátok szeretettel: a Bazdmegmadár.

http://unciklopedia.org/wiki/Bazdmegmad%C3%A1r

Mert barbár, kegyetlen időket élünk és minden nap van ok a sírásra.

• Vicces videó egy kislányról, aki egy cicával alszik.
• Vicces videó egy cicáról, aki egy kislánnyal játszik.
• Vicces videó egy cicáról, ami kurvára nem csinál semmit, csak bámul. Viszont cuki.
• Akciós a Lidl-ben a Dunakavics.
• A pici, cuki, szőrös mosómedve a természetfilmben el tudott futni a csúnya, gonosz farkas elől.
• Előadás előtt lekapcsolták a fényeket a színházban. ( … ahol majd kb. fél óra múlva fellép a gyerek is… )
• A kisdenevér elvesztette a családját és a Mancs őrjárat visszavezette a mamájához.
• Halász Judit. Tök mindegy, mit csinál.
• Gabinak szülinapja van. 

• Cilimili megszökött Marikától.

• A buszon a mögöttem ülő vadidegen nő elmesélt az útitársának egy történetet a szomszédja unokaöccsének osztálytársáról.
• 112 nap múlva karácsony.
• Rögtön vége a karácsonynak.
• Finom lett a borsófőzelék.
• Szar lett a borsófőzelék.
• Feljön rám a tavalyi kabátom.
• Az uram nem hoz nekem hajnal háromkor Zinger szendvicset a KFC-ből.
• Az uram hoz nekem hajnal háromkor Zinger szendvicset a KFC-ből és felzabálom az XXL kosarat.
• Luke megbocsát Vader nagyúrnak.
• Esik az eső.
• Süt a nap.
• Paprikajancsi mosogat. 

Komolyan mondom, néha a saját agyamra megyek.

Ugyan mar, a nyulak nem hordanak cipőt! - mondom, miközben kékre színezem nyúl asszony főkötőjét....

A hétköznapi paradoxonok útvesztőjében kóborolok....

Sétálunk az utcán: - Rozi, ne csalinkázz azzal a bringával, egyenesen menj, nem látod, hogy kanyarodik az út?

Épp a vacsorával hadakozunk: - Rozi, csukd be a szád és kezdj el enni!   

Konfliktus van a játszin, fut, szalad és már meséli is, mekkora rettentő sérelem érte, összefüggéstelenül  folyik belőle a szó…. :-  Rozi, nyugodj meg, maradj csendben és mondd el, mi történt!

És persze az örök mantra: - Rozi, ezerszer mondtam már, hogy nem mondom el százszor!

Persze, őt sem kell félteni, jó padavannak bizonyul:

- Kisszívem – mondja az apja – ha mindig csak beszélsz, akkor csak azt ismételgeted, amit már tudsz. De ha csöndben maradsz és meghallgatsz, akkor tanulhatsz is valamit. - Jaaa… akkor én mindig beszélhetek, mert én már MINDENT tudok!

- Anya, képzeld, ma az oviban láttam egy igazi döglött békát! Élőben! – ( Nagyszerű! Remélem, megcsókoltad és lesz egy halott királyfink….. )

- Rozi, gyere ide hadd fésüljek meg, csupa gubanc a hajad! - Nem! Nem is ribanc! 

Állunk a gyógyszertárban, vitamint készültem venni, úgy, hogy előző nap derült ki, hogy az ovinkban felbukkant pár illegális fejtetű, és szóltak az óvó nénik, hogy alaposan nézzük át a gyerekeket. Mondom a patikus néninek, mit szeretnék, mire a kiskorú üvölt a patika játszósarkából: - Anya! Tetűirtót nem veszünk?  - na menj te a nénikédbe! 

- Anyaaa! Még egy meséééét, légyszi! Egy utolsót! Meg egy utolsó előtti utolsót! És akkor az lesz a legutolsó! Az utolsó előtti utolsó és utána jöhet a legutolsó! – He?? Mivan??

- Rozi…. elárulod, miért csak az egyik cipőd van még mindig a lábadon? -  Ez nem az egyik cipőm, hanem a másik! –  én kérek elnézést.

No, és az elvont gondolkodás….

 Bemegyek a hálóba, kezdődik a Forma 1 – közli az apja.  Rozi:  Anya, lazíthatsz,  Apa bement aludni….  

Vagy a kompromisszumkészség váratlan megnyilvánulása:

Apa - Rozi, menj lefeküdni, azonnal, ne mondjam el még egyszer!

Rozi - Nem te parancsolsz, hanem anya!

Anya - Rozi, mit mondott apád, azonnal indulj lefeküdni, mert most már tényleg nyakon hajigállak!

Rozi - ….. inkább mégiscsak apa parancsoljon…

És mindennek a teteje, a nevelésem csődje, a fekete felhők szánalmas, nyomorult kis életem felett:

- Rozi, pakold össze a játékaidat! - Nem! Én mondom meg mit csinálok, ez az én életem!

Hát köszönöm a részvétet, aviszont látásra.

Szeretek neki mesét olvasni. Jó, van úgy, hogy a pokolba kívánom, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, csendet akarok, tele a tököm a nappal, a világgal, az élettel, esetenként az urammal és néha bizony vele is, de a mese akkor sem marad el. Legfeljebb lepasszolom a lehetőséget apának.

Mert mesét olvasni jó, akkor is jó, ha a pokolba kívánom, ha fáradt vagyok, ha nyűgös vagyok, ha csendet akarok, ha tele a tököm a nappal, a világgal, az élettel, esetenként az urammal és néha bizony vele is.

A mese nem alku tárgya, a mese nem büntetés, a mese nem eszköz, a mese a meghittség, az összebújás, a hülyéskedés, a nagy beszélgetések ideje (... nekem Á. a szerelmem, és majd ha felnövünk, ő lesz a férjem. Meg a L.-nak és a B.-nak is! ), az őszinte vallomások (...  Anya. Azt mondtam az xy-nak, hogy hülye. De nagyon sajnálom, igazán!) ideje. ….. Na és a kibékülésé, ha esetleg a 150-dik „ - Rozi, menj és mosd meg a fogad légyszives!” után esetleg egy kicsit (khm) határozottabban szólok rá és megsértődik. Én meg szétkompenzálom az agyam, mert mire megmossa, lehiggadok és rohadtul szégyellem magam.  De mostan nem anya idegrohamairól akarok beszélni. Illetve közvetve igen, mert az a pillanat, mikor a könyvvel bekuporodik az ölembe, az hatékonyabb bármilyen antidepresszánsnál.

Nem vagyok tévé ellenes, a helyesen megválasztott rajzfilmből pontosan ugyan azt a tanulságot fogja levonni a gyerek, de az esti megolvasást ez nem helyettesítheti. Nem mintha a tévé előtt nem lehetne összebújni, megbeszélni a látottakat, de az mindenképp egy felfokozott tempójú és viszonylagosan passzív dolog, míg az olvasás nagyobb és összetettebb kontaktust kíván, több lehetőség van a leállásra, a kérdések feltételére és megválaszolására és persze a legfontosabb, hogy erősíti a belső képalkotását, nem támaszkodik előre gyártott elemekre, hanem a saját fantáziáját használva elevenedik meg a történet.

Nem tudom, hogy lehet-e elég korán kezdeni, én azt hiszem, attól a pillanattól, hogy érzékelte a nappal és éjszaka közötti különbséget és az esti lefekvésnek a többi alvástól elkülönített rituáléja lett, könyvvel fektettem le, olyan természetes ez, mint a fogmosás.

Azt gondolom, hogy az olvasó szülőknek (és ez nem csak az esti mesére vonatkozik amúgy, hanem a pozitív gyakorlatra, hogy a gyerek gyakran lát könyvet az anyja-apja kezében) olvasó gyereke lesz, az olvasó gyerek pedig okosodik, bővül az aktív szókincse, szépen és szabatosan fejezi ki magát, kialakul a nyelvi humora, szófordulatokat használ és egészében véve sokkal gördülékenyebben beszél. 5 éves kor tájékán a kognitív folyamatok közül kiemelkedik a fantázia, aminek szabadon szárnyalásához a mesék szintén elengedhetetlenek, hiszen fejlesztik a képzelőerőt, erkölcsi iránymutatást adnak, tanulságaikkal oldják a gyerekben esetleg felmerülő feszültséget, a fejlődéssel járó szorongást és miután nagyon könnyen azonosulnak a mesék szereplőivel, megoldásaik egészen hétköznapi élethelyzetekre jelentenek megoldást. A szabályok elfogadása, az elvont gondolkodás felismerése és megértése nagyon nehéz folyamat egy gyerek számára, egy korának megfelelő mese pedig épp megfelelő arra, hogy az ő szintjén tegyen rendet a fejében és a lelkében.  A mese segít megtalálni a helyét a világban, a gonosz boszorkány és a többi negatív szereplő pedig nagyon hasznos és fontos része a történeteknek, semmiképp ne csorbítsuk az erőszakosnak tűnő mivoltukat, csúfos végük ugyanis megtanítja arra, ha az ember bátor és nem futamodik meg a nehézségek elől, akkor bármit legyőzhet. Akkor sem kell megijedni, ha 45 napon keresztül ugyan azt a mesét kéri, ez egyszerűen biztonságot ad neki ugyan az a szöveg (mondom ugyanaz, ez egészen pontosan azt jelenti, ha kihagyok egy kötőszót, leszedi a fejemet és rám szól, hogy – Anyaaaaa! Nem figyelsz? – óhogymenjtea…. ) , a neki örömet okozó vagy megnyugvást hozó történet újra ( ... és újra, és újra…. és újra) átélése. Van olyan mesénk, nem kevés, amit csak azért kezdünk el, hogy ő befejezhesse, amit felváltva „olvasunk”, kiosztva a szerepeket. Nehéz megfelelő átéléssel abszolválni ezt adott esetben heteken keresztül, de az sem mindegy, hogyan interpretáljuk a meséket. A gyerekek szeretik, ha a szereplők más hangon szólalnak meg, ha stílusban, beszédben, mimikában, hangsúlyban, testbeszédben különbséget teszünk a karakterek között, ne legyen felolvasás, ne legyen egyhangú, játszunk neki, játszunk vele, vonjuk be a történetbe, ha lehet. És így lesz a napi rutinból a nap fénypontja, a felpörgött, zaklatott gyerekből nyugodt, relaxált gyerek, a felpörgött, zaklatott szülőből nyugodt, relaxált szülő, béke, napfény, szeretet. Uff.

Bakker, le fogja tépni a fejét! Bekapja a haját, beletekeredik a láncba, átfordul és letépi a fejét! Most meg felállt! Mi a búbánatos lófüléért állt fel? Megcsúszik, leesik, beüti és amikor felül, még hátulról is fejbenyomja ... és letépi a fejét.  Ja, semmi extra, csak játszóterezik a gyerek, ergo folyamatos életveszélyben van. Egy kicsit sem zavar meg az aggódásban, hogy én ugyan ezt csináltam, a maxig löktem a hintát, hogy át tudjak fordulni ( soha nem jött össze ), felálltam rajta, lefeküdtem, fejjel lefelé lógtam, vagy csak meghajtottam és kiugrottam belőle, amilyen messze csak tudtam…. lehet, hogy ezért ősz az anyám? Ja nem, neki még nem kellett ott lennie, a világ végi kis faluban egyedül játszótereztünk, nem voltak körülöttünk körmöket rágó anyukák, akik leparancsoltak minden izgi helyről….. és túléltük. De ez most nem számít, mert ez most Ő és ha bármi baja lesz, abba belehalok – tehát leszarom, milyen jól szórakozol, húzzál onnan lefelé, de azonnal! Istenem, de utáltam volna magam 30 évvel ezelőtt.  

Amúgy meg rohadtul ügyes ám és most ez az én vérem, ami mindenhová felhajtja, legyen az mászóka, korlát, kerítés, háztető, mamutfenyő, Himalája… csak fent legyen, minél magasabban és széttárt karokkal nézhessen le a világra… - Te meg mit keresel a kisház tetején, nem szabad felmászni, gyere le onnan azonnal! Ott a mászóka!

Nekünk nem volt csili-vili famászóka, csak a fém „rakéta”, beton alappal, mindig a tetején lógtunk, beakasztott térdekkel, mint megannyi denevér… vagy valami fán ültünk, nagy, színes madarak, könyvekkel, kártyával felszerelve, ott szívtam el életem első, anyámtól lopott szofiját, amitől azonnal elszédültem, leestem és jól bevertem a fejem… de röhögtünk, mikor abbahagytam a sírást … ( nem Anyu, ez amúgy nem igaz, nem én voltam, hanem Zsolti!!! )   - Rozi, ne fejjel lefelé lógj már arról a korlátról, leesel és bevered a fejed!

Most meg már a forgón van…. hogy én ezt hogy szerettem! Meghajtottuk, négyen-öten, beleugráltunk menet közben, ami vagy sikerült, vagy nem, mindegy is, hiszen vagy belül, vagy a betonon szétszóródva röhögtünk nagyokat… - Rozi! Ne lógasd le a fejed a forgóról, bekapja a hajad és odaszorul! – Valaki eltávolítaná a neurotikus anyukát a játszótérről?

fotók: Fortepan

Nagyon nehéz elfogulatlannak maradnom, mert én kütyüs vagyok. Nekem a telefonom és a tabletem az agyam, ha nem lenne, akkor valószínűleg az egész napomat azzal tölteném, hogy papír fecniket keresgélnék, amire hirtelen feljegyeztem a fontos dolgokat, vagy a zsebkendőmet morzsolgatva sírnék egy sarokban, hogy vajh’ mi a búbánatos francért kötöttem rá csomót… hármat. Szeretem, ismerem, használom a kütyüjeimet, és mivel van összehasonlítási alapom, akár csak a pár évvel ezelőtti állapotokkal szemben, értékelem, hogy  leegyszerűsítik és  megkönnyítik az életemet.  Marc Prensky-t  idézve digitális bevándorló vagyok.

A gyerekem viszont már digitális bennszülött. Ő beleszületett abba, amit én még mindig tanulok, neki magától értetődően természetes, hogy a nagymamákkal úgy is tud élőben beszélgetni, hogy több száz kilométerre vannak, nem kell 3 napot várnia arra, hogy kézbesítsék egy levelét és 5 perc alatt meg tudjuk nézni, hogy az általa kiválasztott társasjáték hol kapható, ahelyett, hogy végigjárnánk a fél várost. Alig múlt egy éves, mikor a bilin ülve már színes golyócskákat válogatott digitális kosárba és azóta is szenvedélyesen szereti a tabletes játékait. Megkeresi az Ipad-et, leül, bekapcsolja, a 6 képernyőn megkeresi a saját játékait, kirakó, színező, formaillesztő, logikai, útvesztő, akármi.  Játszik, utána megkeresi a fotókat, végignézi, végigkommentálja őket, végignézi a videókat, amiket egymásról csináltunk, elkattint pár képet, belenéz az apja zeneszerkesztő progijaiba, megeffektezik néhány fotót, készít néhány eleve effektezett videót, megunja, visszacsomagolja és elteszi. Én azt sem tudom néha, hová mentem a dokumentumaimat. És 5 éves. Az agyam eldobom. De hát mit is várhatnék…. minden pillanatunkat végig kíséri valamilyen digitális eszköz. Anya levelet ír a nagymamának, megnézi a menetrendet, ellenőrzi az időjárást a szombati kiránduláshoz, időpontot foglal, újságot olvas, Apa dolgozik, zenél és zenét hallgat, hozzászól, reagál, fotóz, videóz…… megnyomnak egy gombot és minden el van intézve: kinek ne lenne ez érdekes? 

Fejlesztjük a gyerekeinket minden irányból: úszás, torna, angol, játékokat az alapján vásárolunk, hogy épp milyen készségeit szeretnénk erősíteni, mert az nem úgy van ám már, hogy csak úgy leveszünk a polcról valamit, ami megtetszik a gyereknek. A nagymamákat, barátokat kiképezzük, mi a jó ajándék és mi a tabu, semmi spontaneitás… már mesét sem azért olvasunk, mert az jó nekünk és a gyereknek, hanem azért, mert azt muszáj. Ezt mondják a pszichológiakönyvek és ezt követeli a haza. Hát hagyjunk lehetőséget arra is, hogy a gyerek abban a közegben és abba az irányba fejlődjön, ami az övé, ne a mi könnyesbús retrófílinggel átitatott nosztalgiánk alakítsa az ő jövőjét. A tablet nem jó és nem rossz. Azzá válik, ahogyan, amire használjuk. Ha tiltás helyett megtanítjuk, hogyan kell helyesen használni, hogyan lehet értékes ismereteket elsajátítani vele, hogyan lehet tanulni a segítségével, megtanítjuk szelektálni a rá zúduló korlátlan információmennyiségben,  akkor a gyerek nem lesz függő, akkor megtanulja, hogy jó helyen, jó időben, jól használja … és a tiltás hiányában nyilván nem is lesz annyira érdekes.

 Ehhez persze kell a korlát és kell az iránymutatás, az ellenőrzés és a szabályok felállítása is – nekünk is. Nem igazán tesz jót a szülő-gyerek kapcsolatnak, ha épp a telefonunkat nyomkodjuk, mikor a gyerek azt várja, hogy rá figyeljünk, hiszen először csak konkurenciát lát majd az eszközeinkben, de nagyon hamar a mi pótlékunkká is válhat. Ha a gyerek azt látja, hogy a szülei jobban kötődnek a kütyüjeikhez, mint hozzájuk, akkor bizalmatlanná és frusztrálttá válnak, keresnek más „biztos pontokat”, ekkor jönnek az alternatív kapcsolatok, a netfüggés, a kívülről érkező visszaigazolások begyűjtése, a (hamis) önbizalmat erősítő megosztások, súlyos esetben elszigetelődés a kortársaktól. 

 Mindenképpen kontrollálni kell a használatot, hiszen számos fiziológiai hatással is járhat, ha a gyerekünk felügyelet nélkül „örökbe fogadja” a tabletünket, mozgásszegény életmód, alváshiány, a csontrendszer deformálódása, elhízás, ezzel együtt szív- és érrendszeri betegségek, cukorbetegség, az immunrendszer legyengülése.  Lehetőség szerint legyenek kütyümentes zónáink, főként a hálószobákban és persze ne legyen a szabadidő eltöltésének egyetlen alternatívája. Nem maradhat el a játszótér, a közös kirándulások, a sport, a közös játék, a meseolvasás, a könyvnézegetés, a kettesben töltött, minőségi szórakozás. A kütyüket megfelelő helyen kezelő gyerek ( és még nem a kamasz, hiszen az a kor már egy különösen speciális, minősített eset ) bármikor lecsapja a tabletet, ha a barátai körében eltöltött játszóteres délutánt, közös fagyizást, társasozást, élményeket, együttlétet ajánlunk fel helyette. Sokkal egyszerűbb és könnyebb feladat eleve a megfelelő irányba terelni a kisgyereket, mint egy már elcsúszott arányú használatot kezelni, pl. eltiltani egy iskolást a tabletezés miatti rossz jegyekért, mikor addig a mi jóváhagyásunkkal használhatta korlátlanul. 

A kontra érvek között nagy gyakorisággal szerepel, hogy a gyerekek minden információt azonnal, készen kapnak, ezáltal sérül a kognitív gondolkodás. Közönyössé válnak, a szocializáció iránya megváltozik. Gyarmathy Éva neveléslélektani és klinikai szakpszichológus szerint -  „ ….az írásbeliség kialakulásakor is azért aggódtak, hogy az emberiség elbutul. Szókratész például azt mondta (és ugye, ezt Platón leírta), hogy az írás által gyengül a memória, a tudás felszínessé válik, mert míg a fejben őrzött tudás élő, az ember sajátja, a leírtak csak emlékeztetők. Igaza volt Szókratésznek: a memóriánk tényleg elromlott, közel sem tudunk már akkora anyagokat fejből megjegyezni és visszaadni, mint azelőtt. De „cserébe” kialakítottunk egy másfajta gondolkodási módot, a logikai-elemző gondolkodást. A mostani kulturális váltással épp ez szorul háttérbe. Az írásbeliség kialakulása előtt az emberiségnek képszerű élményeket használni képes gondolkodása volt, amit elnyomott az elemző gondolkodás. Most az elemző gondolkodás szorul háttérbe és jön (újra) az az élményeket elsősorban vizuálisan megragadó gondolkodás. Egyik vagy másik gondolkodás sem butább, csak más. Egy feladatot ugyanúgy meg lehet oldani az elemző, mint az egészleges gondolkodással. Vannak feladatok, amiknél az egyik, másoknál a másik a hasznosabb. Az írásbeliség azt segítette, hogy az ember elemzően tudjon gondolkodni. Fontosak a részletek, az oksági összefüggések. A digitális kultúrában egy csomó, régebben fontos készségre nincs szükség ahhoz, hogy információt szerezzek, és akár jó teljesítményeket is elérjek. Annak idején ahhoz, hogy tudjam, milyen a Vaskapu, el kellett oda utazni vagy legalább Jókait kellett olvasni. (igaz, kiderült, ő sem látta, amikor leírta) Az információ megszerzése, a műveltség egy előzetes tudást kívánt. Fel kellett dolgozni a verbális, nyelvi anyagokat, hogy saját képeket alkossak. A klikkelős világban ehhez elég egy gombnyomás, és látjuk magunk előtt a Vaskaput. Így egész kis gyerekek is hatalmas tudásra tesznek szert. A gyerekek agya hozzászokik, hogy vizuálisan rettentő sok információt dolgozzon fel. Ugyanakkor ma már az óvodában sem egyszerű egy hosszabb mesét elmondani nekik, mert unják, szükségük van a képekre. A digitális generációk könnyedén kezelnek nagy ingertömegeket, gyorsabban tudnak dönteni, hamar kiismerik a különböző helyzetekben magukat, és szimultán képesek több tevékenységet folytatni. Viszont, minthogy minden információt könnyen elérnek, azok megjegyzésére már szinte egyáltalán nincsen szükségük, az emlékezőképesség így valóban romlik."

A digitális eszközök használatakor a gyermekek agyában végbemenő folyamatok, a kognitív funkció változását vizsgáló Melbourne-i BabyLab intézet Ausztrália első, gyerekekt vizsgáló intézménye, Vezetője, Jordie Kaufman szerint a korai életkorokban, amikor a tárgyak irányítása még kevésbé megy, óriási motivációt jelenthet a gyerekek számára egy könnyen kezelhető tablet. Ez megadhatja a kezdő lökést a további fejlődéshez. A szakemberek túlnyomó többsége úgy gondolja, hogy az ellenőrzött és korlátozott tablethasználat semmiképpen sem lehet káros a gyerekekre. A nehézséget az okozza – elsősorban a szülőknek –, hogy ha vannak is veszélyei, ezeket eddig kutatások nem azonosították, ugyanis a gyerekek tablethasználatára vonatkozó kutatások igencsak gyerekcipőben járnak még.

 „Szinte semmit nem tudunk arról, hogy mi zajlik egy kisgyerek fejében, amikor táblagépet használ.” – ismeri be Kaufman. Így a szülőknek addig saját nevelési ösztöneikre kell hallgatniuk, ami a gyerekek iPad-használatának engedélyezését és mértékét illeti... "

Úgyhogy gondoljuk át, mi az, ami szerintünk egészséges kütyühasználatnak számít és ehhez mérten tereljük rá a gyereket arra az információs sztrádára, amin a mi generációnk ugyan még kissé elveszetten zötykölődik (néha a leállósávban tökölve), de ahol a mi gyerekeink már fénysebességgel fognak hasítani és egyetlen védőfelszerelésük a tőlünk kapott iránymutatás lesz…. nagy felelősség, de ez semmikképp nem elég indok arra, hogy ne adjunk hozzá nekik jogosítványt.

 forrás 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Digit%C3%A1lis_tanul%C3%B3 

http://fn.hir24.hu/itthon/2012/02/17/elbutul-a-facebook-nemzedek/

http://www.swinburne.edu.au/lss/bsi/babylab/

Nem lehetek a barátod

Még nem. Majd később, amikor a saját életed éled, akkor. Mikor már nem függsz tőlem. Mikor nem kell korlátokat szabnom. Amikor már együtt felállított szabályaink és elvárásaink lesznek. Amikor már nem terellek, csak kísérlek. Amikor nem utat mutatok, hanem a háttérből nézem, ahogy szárnyalsz. És csak remélni tudom, hogy abból, ami most „nem”, abból lesz az a kapocs, ami összeköt minket egy életre. Olyan alapzat, amire hegyeket, kastélyokat és birodalmakat lehet építeni.

Szóval az van, hogy elbizonytalanodtam. Nem találom a korlátaimat…. valahol elvesztek. Lehet hogy a buszon hagytam el, vagy kirántottam a zsebemből az utcán, nem tudom, de most határozottan nincsenek meg. Pedig jó lenne, ha megtalálnám, különben szétszalad a menazséria…. nem látott valaki véletlenül a városban kóborolni pár magányos korlátot?

Nagyon kevés szabályunk van, azt sem tudom 100%-ban abszolválni. Nem akarom őket felsorolni ( bár nem tartana sokáig ), de mind egészen triviális, a listán a „nem mászol a kurva ablakba!” és a „nem szaladgálsz ki az úttestre”’ a vezetők közé tartoznak és a többiek is nagyjából hasonló kaliberűek. Minden kérdés, probléma, vágy, akarat ( „nem akarom, szeretném!”) , terv megbeszélhető, változtatható. Liberális. ( fúj! csúnya, rossz  szó, csapj a szádra! ) Na csókolom: nem működik. Illetve ebben a formában nem. Merthogy a tisztelt világ nem liberális. Az óvoda nem az és nem lesz az az iskola sem, valamint várható pár jó nagy pofon az egyre kevésbé toleráns élettől is.

Merthogy ha anya haver, akkor anyának lehet visszabeszélni. Anyával lehet vitatkozni. Anyát felül lehet bírálni. És anya hagyja, sőt.. anya elvicceli és inkább titokban meghatódik, milyen ügyesen érvel és védi meg a saját nézetét ez a lány. Ami dicséretes álláspont, csak épp pont anya kőszikla mivolta vész el, tekintélyestül.  Ha a korlátok folyton nyithatóak, átugorhatóak akkor tulajdonképpen nincsenek. És ha nincsenek, akkor nincs, amihez lehet kötődni, nincs viszonyítás, nincs semmi, csak a bizonytalanság az út előtt: ráléphetek? nem léphetek? lesz következmény? mi lesz a következmény? Ha mindig más a következmény, akkor nincs bizalom, akkor nem tervezhető az élet és anya hitele is elvész. És most még oké, mert tényleg tök cuki, ahogy visszabeszél és okos és nem hagyja magát, de a sok engedménynek ” köszönhetően” elveszett a tisztelet és a kötelességtudat… és innentől kezdve már csak egy ugrás, hogy anya kiszámíthatatlan és nem lehet rá építeni, de amúgy is azt csinálok, amit akarok, mert nem lesz következménye.

Én tudom ám, hogy kompenzálok. A saját diszfunkciós gyerekkorom vetítem rá: neki MINDENT meg kell kapnia, amit én nem, érzelmileg, anyagilag, lehetőségileg. Magamban bizonytalanodom el, mikor valamit nem kap meg ( hogy ennek a lehetőségek vagy az akarat hiánya az oka, az ebből a szempontból mindegy is ) és ezt megérzi. És persze azonnal, és nem tudatosan ( még!!) maximálisan ki is használja. Hízeleg, könyörög, mereszti rám a bociszemeit és ha nem tudja érvényesíteni az akaratát, agresszív lesz, mert nem ismeri a határait, nincs meg a keretek okozta biztonság. Pedig nem azért fogom elveszíteni a szeretetét, mert nem engedem, hogy este kilenckor, az ágyból kimászva megegyen egy fél csokit, amit este elfelejtett. Még mindig dolgozom az énképemen ( a miképünkön): ez már nem a csecsemőkori szimbiózis, amikor még egyek voltunk, egy lélegzetvétel, egy akarat, egy élet, nem létezhetett az egyik a másik nélkül. Már nem „mi” vagyunk: ő van és én vagyok, más-más feladatokkal, kötelességekkel.  Én vagyok a példakép, de ő a legnagyobb kritikusom. Ő Dorothy, aki keresi az utat, én meg vagyok a Jótündér és a keleti boszorkány egyszerre… meg néha Toto. Az apja Madárijesztő, Bádogember és egy kis Oroszlán: és mi így vagyunk együtt egészek.  

 De ahhoz, hogy megtanulja elhelyezni magát a világban, ahhoz tudnia kell, meddig terjed az ő hatásköre, hol válik az egész részleteivé, mi az ő feladata ebben a pici kis meseországában, mi az, amit még megtehet és mi az, amit már nem.  Nyilván ennek a megtanítása az én feladatom: az én feladatom kijelölni a sárga utat és az utat szegélyező, még biztonságosnak számító kerítést is, úgy, hogy közben ne fojtsam meg, ne öljem ki belőle kíváncsiságot, a kísérletezést, a nyitottságot, a bátorságot. És milyen kurva jól hangzó terv is ez…. ha tudnám, hogy csináljam. Szóval kellenek a korlátok, értem én. Már csak az a kérdés, hogy ha megtalálom őket, hova tegyem?

A nagy - Képzeld, anyával már majdnem 8 éve házasodtunk össze!
A kicsi - ..... miért? ( na ezaz... )
A nagy - Hát... mert szerettük egymást.
A kicsi -...... és? (namégyteapicsába....)
A nagy - És ha nem házasodunk össze, te sem születhettél volna meg!
A kicsi -..... miért?
A nagy - Mert az emberek előbb általában összeházasodnak és utána csinálnak gyereket! (Neeeee!)
A kicsi - Csinálnak???? ( annyira tudtam!!! )

Nos. Akkor az első, önvallomás jelleggel elkövetett fejezet után jöjjenek a konkrétumok. Azt hiszem, elárulhatok annyi bizalmas információt, hogy apuka picit nehezményezte, hogy ő valahogy kimaradt az előző történetből és még nem tudja, hogy ezt mennyire vissza fogja sírni, mert nem írhatok a gyerekemről úgy, hogy elvonatkoztassak attól a bűnszövetkezettől, aminek ezek ketten itten az alapítói és végrehajtói. Most szólok, ha egyszer egy viharos éjszakán netalán tán eltűnnének, akkor nekem ahhoz semmi közöm, még véletlenül sem én hajítottam őket a Dunába. Nemnem.

Apa ugyanis a legfőbb cinkosa. Miután megbeszéltük ( = én beszéltem, ő meg nézett rám üres tekintettel, miközben a szemei mögött-előtt CNC programozási kódok futottak és villogtak neon betűkkel), hogy egységfrontot alkotunk a minidiktátorral szemben és nem hagyjuk, hogy kijátsszon minket egymás ellen, mi sem természetesebb, hogy egy kora őszi délután, úgy jönnek haza, hogy a gyerek magához húz már a bejárati ajtóban, hogy:  -Anyaaaa… psssszt! Mondjak egy titkot? Apától kaptam fagyit! Hihihihiiiiiiii! ... anya leghatározottabb tiltása ellenére. Mi sem természetesebb annál, hogy rendszeresen illegális nyalókás zacskókat találok a zsebében, pedig a nyalóka és a keménycukor a két tabu.…… Az a szerencséjük, hogy Rozinak eszében sincs ezeket a dolgokat titokként kezelni, (még!) az a természetes, hogy anyának mindenről tudnia kell, anya előtt nincsenek titkok és simán beárulja a drágalátos apukáját, amint meglát engem. És amikor megkérdezem, amikor számon kérem, amikor érdeklődöm tisztelettel, hogy miért is szabotálja az elhatározásainkat, akkor van pofája azt mondani, miközben néz rám ő is a hülye bociszemeivel, hogy:  - Hát, de olyaaan szépen kérte! Tényleg??? Én szétrúgom a seggét. … Amúgy a lojalitás címszó alatt az én gyerekem van a szótárban, ez most hétvégén derült ki számomra. Gondoltam ugyanis, hogy kihasználva azt a fél szombatot, amikor a család feje nem tartózkodik otthon gerillaakcióba kezdek, életem kockáztatásával kitakarítok az asztala körül és felszabadítok egy polcot, amiből később babaházat csinálok a kiskorúnak. Az ötletet osztatlan siker fogadta a gyermek részéről, egészen addig, míg ki nem derült, hogy ahhoz apa asztala körül kell tevékenykednem, mert onnantól kezdve egy rohadt kábelt (össz. kb 2789 db ), egy rohad számítógép alkatrészt ( 2487 db ), egy rohadt papírfecnit, kütyüt, lemezt, programozói kézikönyvet, döglött sirályt, harcoló vietkongot nem tudtam odébb tenni anélkül, hogy ez el ne kezdett volna mantrázni: - Jaaaj anya…. ebből baj lesz! – Húha! Húha! Anya baj lesz! – Anya, ebből baj lesz, meglátod. – Jajaj, jajaj… baj lesz anya. Apa szét fogja rúgni a popsinkat! Ja nem, az enyémet nem, csak a tiedet!  - hát köszbazdmeg, öröm neked dolgozni….. és mikor az édesdrága apukája hazajön, túlesik az első sokkon, akkor ez a kis giliszta belefúrja magát az ölébe ( persze miután előzőleg birtokba vette a babaháznak kinevezett kisszekrényt, aminek kiszabadításával 3 órán át küzdöttem ) és aszongya:  - Na, apa? Akkor szétrúgod az anya seggét? Az enyémet nem kell, én nem pakoltam, csak szurkoltam anyának….. hát szóval nekem is a k. anyja jutott eszembe, többféle, nem túl barátságos kontextusban.

Apuka amúgy is a bögyömben van. Beszélgetünk a minap kanapén mindenféle fontos dolgokról, meghitten összebújva, mikor ismét előkerül az egyik bumeráng témánk: - Anya! Nekem akkor is Apa lesz a férjem! -  Na jól van szívem, de még mindig nem tudjuk, hogy akkor ki lesz az én férjem? - Jó, legyünk mind a ketten Apa felesége és majd együtt csináljuk a feleséges dolgokat. – És szerinted mik azok a feleséges dolgok? Mire apuka a konyhából: - Mosás, főzés, takarítás! Megazanyád! Vagy játszanak a babákkal, Hófehérkét. Hófehérke fekszik ájultan, a herceg (apa) megpuszilja, Hófehérke kinyitja  a szemeit és ezt hallja: „- Helló Hófehérke! Hozzám jössz feleségül? Van egy csomó lóvém… naaaa, gyere hozzám!”  - csoda, hogy Hófehérke elmenekült és inkább a vadászt választotta?

( Amúgy ezektől a meséktől hülyét kapok: szerintem a mesegyűjtemény írók figyelik egymás munkásságát és azon megy a verseny, hogy még véletlenül se’ jelenjen meg két  könyv, amelyik egyformán mondja el a történeteket, fogalmam sincs, mihez igazodjak, már várok egy verziót, amiben Hófehérkét gonosz terroristák ejtik fogságba, élükön a herceggel, a törpék meg beköltöznek a kastélyba, miután rituálisan feláldozzák a mostohát. Megjegyzem, ez jóval közelebb állna az eredeti Grimm mesékhez, mint a Disney féle verzió. )

Persze, őt sem kell félteni: másfél óra könyörgés után ráveszi az apucikáját, hogy babázzon vele, mert valakinek feleségül kellene venni a hercegnőt, erre mit hallok? - Szia, te gyönyörű hercegnő! Hozzám jössz feleségül?  - Na, én aztán nem! - és otthagyja, mint macskát….

Ezt a mondatot amúgy is sokat hallom. Kb hét óra körül kezdődik a műsor, minden nap ( jegyeket, bérleteket nálam lehet venni, aranyáron… )  -  Rozi, nyomás fürdeni! -  Na, azt már nem! - Rozi, vacsora! – Na, én nem megyek, az tuti! - Rozi, fogmosás! - Ééén tuti nem mosok fogat! - Nyomás lefeküdni, de azonnal!  - Na, azt PLÁNE nem csinálom! Pláne az édesanyucikád térgye kalácsát, húzzál befelé de azonnal, mert a popsidat szétrugdosom! – Ha! Na azt már nem! Mert én meg nyakon hajigállak! ( vajon kitől hallotta…. és vajon hányszor volt nyakon hajigálva, ha ezt pofátlanul a képembe vágja….)-  Nyakon hajigállak én téged, mit képzelsz, azonnal nyomás befelé, különben nem lesz meseolvasás! – De! – De nem! ( micsoda eszközök vannak a kezemben, ezt órákon keresztül tudjuk csinálni… ) – Rozi, utoljára szólok! – Jóóóóóvanna…. és vonul ki a fürdőszobába, összezuhanva, a megbántott igaztalanság élő szobra, húzza maga után a nadrágját, mert a fél lába még a szárában van, közben próbálja levarázsolni a pulcsiját, ami rászorul a fejére, tehát rálép az egyik macskára, az felháborodott prüszköléssel bemenekül a kanapé alá, a gyerek nekimegy az ajtófélfának, mandínert kap, lefejeli a másik ajtót is, rángatja a hülye pulcsit és üvölt, mint a sakál: - Jaaaajnekem! Nagy baj van! Jaj, de nagy baj van! Segítség! Valaki mentsen meg engem! – és röhög, röhög, röhög….

Komolyan mondom, néha azt gondolom, csak azért szültem gyereket, hogy legyen kivel üvöltenem. Mindenen veszekszünk. Reflexből tagad és ellenkezik, még ki sem mondom a mondatot, de már vitatkozik. .. és néha megszívja: - Rozi! Gyere, edd meg ezt a két pala….. – Nem! … - csintát! – Ja, de! Anyád.  Alkudozunk, még mindig, mindenen, csak most már gyárt az érveihez ideológiát.  Fél 10 van, gyanútlanul nézzük a snooker döntőt, egyszer csak kicaplat a szobájából, befurakszik közénk és aszongya: - Anya! Téged szeretlek a legjobban a világon! Meg apát! Meg a sportot! Úgyhogy nekem ezt most meg kell néznem! Sajnos nem mehetek lefeküdni.  - Aha. Sajnos. -  Persze bezavarom, ekkor jönnek a kifogások. Nincs olyan mondata, ami nem úgy kezdődik, hogy „ de”, mindenre van válasz és közben nem vesz levegőt sem, bőrlégzéssel lesöpör a pályáról. És közben bőszen használja a tőlünk tanult kifejezéseket és én nem tudok neki ellenállni, mikor ilyeneket mond, hogy :  – Véletlenül azt hiszem, nekem például ezt a mesét tulajdonképpen még meg kell néznem, sőt!  Sőt, mi? Hát nézd meg, bakker, de csak ha kapok 48 puszit. Kapok. Meg apa is kap 127-et, 10-10 jut a macskáknak és közben hipp-hopp, már a harmadik mese is elmúlik, én meg megint be vagyok palizva.

Na, persze mielőtt valaki félreértené, eszem ágában nincs panaszkodni. Végtelenül szórakoztató ám dolog együtt élni egy ötévessel. Mivel minden megragad benne és ezek a legkülönböző helyzetekben jönnek ki, egy barbiszeánsz kellős közepén miért is ne hangozhatna el a következő mondat, miszerint: - Siessünk, mert kezdődik Chuck a dömper kalandjai, mindennap az m2-n! Szinezünk,nagyon sokat, kizárólag hercegnőket, társasozunk,kártyázunk, jó vele együtt játszani, már tettenérhető humora van, röhög, mint egy fakutya, folyamatosan szórakozik velünk és szívja a vérünket.

Az  a szerencsénk amúgy, hogy az oviban kőkemény következetességgel tartják kordában és ez a következetesség, akarva-akaratlanul ránk is hatással van, álltam én már megszeppenve az óvónéni előtt, mert nagyon jól tudtam, hogy igaza van. Sok a harc bent, én nagyjából tisztában vagyok a gyerekem „ hiányosságaival” ( de utálom ezt a szót…), mint például  az a kompromisszumkészség teljes hiánya, vagy az intenzív, már-már erőszakos ragaszkodás az „Ő” dolgaihoz, legyen az játék vagy egy barátnő az oviban. Nem tud osztozni, nem tud lemondani, nem tud áldozatot hozni, odacsap, ha nem éri el, amit akar és ez sajnos csak félig életkori sajátosság, a másik fele az ebbéli helyzetek kezelésében való teljes rutintalansága, hiszen otthon viszonylagos ráhagyással dolgozunk, nincsenek kőbe vésett szabályaink, mindenen lehet alkudozni, mindenhez lehet határidő-csúsztatást kérni és ( az önveszélyes szituációkra vonatkozó korlátokat leszámítva) alapvetően hiányzik a következetesség a családból. Én nagyon nehezen tudom magam megerőszakolni és sajnos már ideológiát is találtam hozzá: akarja magát megerőszakolni a franc! Szeretem az akaratát, a rozsomák természetét, és ha beleőszülök is addig, akkor is azt szeretném, ha ez megmaradna felnőtt fejjel is. Most én is tanulok éppen, általa magamról, sokat és próbálom megtalálni azt a nagyon vékony mezsgyét, ahol a „ társadalom hasznos tagja” lesz majd = nem fogják/fogom állandóan basztatni a suliban/val, mert tudja, mi az, amit meg kell tennie,  megtanulja mi az a kötelességtudat, mi a saját jól fel fogott kis érdeke, mik azok a kompromisszumok, amiket mindenképp meg kell kötnie, ha előre akar jutni és azt akarja, hogy elfogadják, de mégis megmarad a maga kis individuuma és a vágya, hogy minden versenyből győztesen kerüljön ki. Nem tud veszíteni. Ne is tudjon. De mi mást várok: én sem tudok. Na, egyébként ez az a pont, ahol apuci nem vesz részt a folyamatban: a veszekedés, a rendreutasítás, a szigor. Ő a jó zsaru, én a rossz, ő a bástya én vagyok az ellenség, ő a tábornok, aki kiadja az utasításokat és én vagyok a követ, akit azonnal lenyilaznak, mikor átadja az üzenetet. De egyszer még megfojtom a picsába. Én kérek elnézést.

Amúgy nyilván azért is vagyunk hátrányos helyzetben (amellett, hogy praktikus okokból nagyon szeretjük és ezért nem ütjük agyon), mert nagyon okos. ( - ez a szokásos, elfogultság nélküli megállapítás….) Okos és rafinált, sokkal hamarabb kapcsol, mint én és azonnal megtalálja a kiskapukat vagy a logikai buktatókat az érvelésemben…. és hát valljuk be, az - Azért, mert én azt mondtam! -  egy olyan érv tőlem, amiben van kiskapu….. de mire legközelebb visszajövök,  majd beszögelem, ígérem. 

Rájöttem, én ott cseszem el, hogy mindig azt feltételezem, ennél nem lehet rosszabb. Hát nem a lófaszt.

Megint csúszásban vagyok egy évvel, de már nagyon nehéz dolgom van, eddig olyan szépen, kézzelfoghatóan nyomon követhetőek voltak az események, jöttek egymás után, szépen sorban a szintek: ül, jár, beszél, pakol, szökik, stb…. , ma már nem ennyire élesen elkülöníthetőek egymástól a fejlődési ugrások, nem látványosak a változások, cserébe viszont hihetetlen meglepetéssel szolgálnak.

Kezdődött ugye az ovival. Kikerültünk a bölcsi meleg, zárt, meghitt, nagyon személyes légköréből és átcsöppentünk a nagyüzembe. Háromszor annyi gyerek, ugyanannyi óvónéni és rengeteg szabály, amiben eddig csak nagyon elvétve volt részünk. Nyilván a bölcsinek is voltak korlátai de az ovi az már kifejezetten egy célirányos rendszer, első pillanattól nagyon komolyan felkészít a …. a …. mittom én mire……. a sulira? Az életre, a nagybetűsre, a „civilizáltra”? Nem tudom, csak azt láttam, hogy borzasztó nehezen birkózik meg velük. A gyerekek közé történő beilleszkedéssel nem volt gond, bár azért egy kicsit tartottam tőle, hiszen ha valaki ennyire hozzá van szokva, hogy körülötte forog a világ és vezéregyéniség volt a maga szűk kis pátriárkájában az meglepetten tudja ám tapasztalni ha egy új közösségben konkurenciája akad. Hetekig aggódtam, gyomoridegem volt, hogy mi lesz vele, hogy tudja feldolgozni majd a lelke, hogy bele kell simulni a rendszerbe, hogy lesznek nála erősebb akaratú gyerekek, mígnem egy délután, mikor mentem érte a következő kép fogadott: ez én lányom állt a kismozdony tetején, alant gyerekek hada, mindenféle korcsoportból, a kezében egy fakanál, amivel bőszen hadonászott és épp eligazítást tartott a csoportnak, velem pedig közölte, hogy üljek le a padra és várjak a soromra, mert még nagyon sok dolga van. Köszbazdmeg. Megérte aggódni. Nekem ugyanis ez a vesszőparipám: szeressék a gyerekemet. Azt leszarom, hogy én egy antiszociális picsa vagyok és utálom az embereket: de őt szeressék, mindenki, feltétel nélkül.  És hát azért volt is okom az aggódásra, mert kőkemény hatalmi harcok voltak ám: megküzdött a domináns szerepért, csak amíg a gyerekek között ezt viszonylag könnyen elérte, hiszen szerették, első pillanattól fogva, addig az óvónénikbe bizony beletört a foga. Állandóan büntetésben volt, nem bírta elfogadni a korlátokat,  hogy nemet mondanak neki, hogy engednie kell, hogy kompromisszumokat kell kötnie és nem is működött a büntetéses ( 3 percre ülj le gondolkodni ebbe a székbe) rendszer, dafke „rosszabb” lett, lázadt és bizony ezeknek a harcoknak néha a gyerekek látták a kárát, hiszen rajtuk vezette le a frusztrációját: erőszakos és néha bizony agresszív volt. Úgyhogy összedugtuk a fejünket az óvónénikkel és kisütöttük ( amit addig is tudtam ), hogy ez nem fog menni. Új rendszer született: a pozitív megerősítés gyakorlata, amiben minden jó dolgot jutalmaztunk (szavakkal, dicsérettel, puszikkal, piros pontokkal), legyen az a legkisebb és legjelentéktelenebb is és hipphopp, láss csodát: az agresszív gyerekből asszertív gyerek lett, igyekezett, teljes erőbedobással igyekezett, hogy jó legyen, hogy dicséretet kapjon, hogy büszke legyek rá és az erőszakos „akarom” helyett eljött a „kérem” korszak. Na, akkor most mondom: ez a legnagyobb baromság, amit szülő elkövethet, konkrétan saját magunk alatt vágtuk ki a fát ( mit fát, a komplett erdőt), hiszen a „ anyaaaaakroooommostazonnalAKAAAROOOOOMazonnaladdide!” az kezelhető, szankcionálható, de mi a lófaszt kezdjek azzal, hogy : Anyaaaaa… annyira szeretnééém…. kéééérlek! légyszives! kérlekkérlekkérlek szépen! – és közben néz rád kitágult bociszemmel a térded magasságából és öleli a két lábad….. hát megveszed bazdmeg, akkor is ha vállról indítható rakétát kér. És ezt pontosan tudja. Persze vannak határok és szabályok, de valljuk be, ezek betartása és a következetesség, mint olyan, a legnagyobb fájdalmat nekem okozza, a legnagyobb tüskéket bennem hagyja, mikor nem engedem fogmosás után fagyit enni és sírva megy ágyba és én egész este azon gondolkodom: mi a búbánatos lófaszért nem voltam képes odaadni az a nyomoronc fagyit, mit bizonyítottam most ezzel? Semmit. Hát megmossa a fogát még egyszer. Úgyhogy én bevallom, hagyom nyerni, amikor megérdemli, amikor fair módszerekkel megküzd valamiért, egyszerűen megérdemli, hogy igaza legyen. Ez most persze borzasztó éretten és  tudatosan hangzik, pedig csak arról szól, hogy én vagyok  a világ legszétszórtabb, legszeleburdibb embere és képtelen vagyok bármilyen következetességre, bárkivel szemben, beleértve magamat is.  Folyamatos harc az életünk, de minden percét imádom. Rengeteget tanulok magamról is, nagyon nehéz ám nem leköpdösni a tükröt, amikor odaáll eléd a kis piszokláda és csípőre tett kézzel rádszól, hogy „ Anya! Ne kiabálj velem! „ - és egy pillanat alatt rájövök, hogy az idegrohamomnak semmi köze hozzá, ki a fenét érdekli, hogy kiöntötte a kakaót, baromira nem is vele veszekszem és kurvára szégyelljem magam, amiért rajta töltöm ki a feszültségem. Vagy amikor egy végigharcolt délután lezárásaképpen megölel az esti meselolvasás után, olyan szorosan, hogy majd megfulladok, és azt mondja: „téged szeretlek a legjobban a világon és mi vagyunk a legjobb család.” Hát most mit mondjak? Nem vitatkozom. 

Igazából már vártam. Készültem és voltak is tök jól hangzó és teljesen releváns válaszaim, de mikor " A KÉRDÉS" elhangzott, leblokkolt az agyam és ezekből nem jutott eszembe semmi.

- Anyaaa... neked mikor lesz már végre kisbaba a pocakodban?

Az én uram meg, akinek megfogadtam azt a sok izét, egészség-betegség, örök hűség, jó meg rossz, kínos kérdések a kölöktől, eeez, ahelyett, hogy mellém állt volna, támogatna és szembeszállna a miniterroristával, azzal a lendülettel lebukott az asztal alá röhögni.
- Ööööö...... ööööööö....
- Anya?
- Öööööö.... ( vajon jó lesz válaszként az, hogy 42?)

Most tényleg, mi a francot mondjak? Hogy Ő annyira leköti minden energiámat és annyira élvezem ezt a hármasunkat, hogy egyáltalán nem is vágyom másra (többre?). Hogy így sem férünk a nyomorult másfél szobában? ( férj viszonylag helyigényes munkát és hobbit választott ). Hogy nincs kedvem 38 évesen végigcsinálni még egyszer? Hogy perpillanat jobban vágyok egy fürdőkádra, mint egy gyerekre?  Na de egy tesó... Nekem van. Az embernek is van. Olyanok, amilyenek, így imádjuk őket. Mi is olyanok vagyunk. Nehéz esetek. És fogalmam sincs, miről akarom meggyőzni magam, tulajdonképpen. Nem tanácsot várok, azt nem lehet. Csak nyavalygok. És eszembe jut egy csomó szentimentális szarság, amit együtt csináltunk. Meg az uncsitesókkal. Utcakölykök voltunk, vidéken, hatalmas kertekkel, erdőkkel, mezítlábas biciklizéssel, árokparton kártyázással, kutyákkal, állandó csavargással... de ez neki nincs. Csak a másfél szoba. Meg mi. Hát, nem tudom. Nincs válaszom. Én nem szeretnék másikat. Akarom mondani, még egyet. És tudom, hogy ő is egy olyan tesót akar, akivel most tud játszani, nem majd, valamikor…   nem kisbabát akar, nem tesót akar, hanem játszótársat. Egy négyéveset meg úgy sem tudok neki csinálni. Azon mát túllendültem, hogy érdekeljen effektíve idegenek véleménye, simán lerázom magamról a – Na? Mikor jön már a következő? – kérdéseket, és már gond és lelkiismeret furdalás nélkül rávágjuk az urammal, hogy – Hát, ha rajtunk múlik, soha….” de mikor Ő kérdezi, megszakad a szívem.

De nem is tudom, mit keresem itt a kifogásokat és kinek magyarázkodom, nektek, neki, magamnak? A tényen, az akaraton nem változtat: én elégedett vagyok a mostani állapottal. És nem akarom/tudom megerőszakolni magam.

Na, hirtelen baromi fontos dolgom támadt máshol. Akárhol. Bárhol.....Ha nem írok, ne válaszoljatok....”

-Ugyan Anya, nyugodj már meg! – mondja, és végig simít a fejemen.

Hát a pofátlanságnak nincs határa: én éppen lecseszem, vörös fejjel kiabálok és ennek a fityfiritynek itten van képe nyugtatgatni…. és akkor még rá is kontráz: - Jaj Anya, ne hisztizz már! Téged szeretlek a legjobban a világon! Ugye már nem is vagy mérges rám?

Remélem (az a minimum!), hogy most kalákában sóhajtotok fel mind: - Jaj, szegény Gabi, milyen szomorú sorsa van! És teljesen igazatok is van. Ki ne lenne szerencsétlen, ha ilyen tükröt tartanának elé?

Elkezdett csajosodni, de nagyon. Szétválogatta a ceruzákat, a barna-kék-szürke-feketét elpakolta, mert azok nem lányosak. Minden lépcsőn fel kellett vele szaladnom, otthagyva az apját, mint szürke szamarat a ködben, hogy „ – A lányok győzzenek!”. Kaptunk kölcsön egy rózsaszín balerinás tütüt, amit éjjel nappal hordott ... melegítőnadrágra húzva, kabát alatt is. Pörgős szoknyákat kellett vennem raklapszámra, rózsaszínt. Rózsaszín folyékony szappant, rózsaszín szalvétát, rózsaszín fagyit, rózsaszín anyám kínját. Telepakolta a haját csatokkal és úgy parádézott a tükör előtt: - Nézd anya, milyen aranyos vagyok! És milyen cuki! Hát én egy nagyon kedves lány vagyok! – Hát igen…..Az apja meg elolvad tőle, minden mozdulatától, tök mindegy, mit csinál. A kedvence, amikor odasündörög hozzá és a fülébe susog: - Apaaaaa…. kérekszépen még egy uuutolsóóóó csokit! Nem mondom meg anyának! – erre ez a balek – akarom mondani a drága, édes apukája, pedagógiailag roppant helyesen aszongya: - Tessék szívem, itt az egész doboz, edd meg nyugodtan. – Apa, te egy nagyon rendes apa vagy! Hát a guta megüt. És csak az az egy vigasztal, hogy 2 perc múlva ott áll előttem 1 méternyi gyerek, a fülétől a lábáig csokisan és azt mondja: - Apa nem adott ám csokit! – és én pedagógiailag roppant helyesen úgy rúgom seggbe az apját, hogy elszáll, mint a győzelmi zászló. A legnagyobb változás igazából annak a felismerése volt, hogy hárman vagyunk, nagyon durván. Kérdezek Attilától, ő válaszol. Attila kér tőlem valamit, ő megcsinálja. Konkrétan behozza a sört a hűtőből. Aktívan részt vesz a beszélgetéseinkben, sőt, kezdeményezi azt, történetmeséléssel, kérdésekkel, élménybeszámolóval. és hát persze kommentál és ítélkezik, például: - Apa, te egy egy boldog férfi vagy! vagy - Apa, te egy nagyon szerencsés apa vagy! - és hát ezekkel nehéz is vitatkozni.

Utódom formában van a héten....

- Anya! Apa kinek szokta mondani az autóban, hogy idióta? ( Nekem, általában….. )
- Háááát…. azokra a bácsikra és nénikre szokta mondani, akik valami butaságot és veszélyes dolgot csinálnak az úttesten. De ez nem túl szép dolog, nem szabad ilyet mondani, csak apa ilyenkor ideges.
- Hm…. Azok csinálnak csúnya dolgokat, akik átmennek az úttesten azokon a fehér csíkokon? Apa azoknak szokta mondani, hogy „menjél már, te idióta!” ( Jaaaaa…. ezeket normális ember gyalogosnak hívja, de apa világában idióták……. ) És ha majd nagy leszek és apa megtanít számítógépet szerelni és autót vezetni, én is mondhatom, hogy idióta?
- Tudod mit? Ha felnőtt leszel, mondhatod!
- És ha majd felnőtt leszek, én is elüthetem az idiótákat az autóval?
Én IS???? ööööö….. Apa?