Összevesztem a gyerekkel. Illetve dehogy vesztem össze: eltorzult, idióta, vörös fejjel üvöltöttem a …… a franc se tudja, miért.
Senki a világon nem tudja úgy felkúrni az agyam, mint Ő. Ja, de: az apukája.
„Ingrid Sjöstrand – Meg ne próbáld!
Meg ne próbáld! - mondja apa,
és nagyon szigorúan néz rám.
És egész testem reszket,
és már úgy érzem, gyáva vagyok,
ha meg nem próbálom.”
40 éves fejjel már illene tudnom, hogy sehova sem vezet, ha állok vele szemben és 4 és fél percen keresztül, levegővétel nélkül, ordítva fröcsögöm ugyan azokat az idióta mondatokat… és persze tudom is…. amint visszahúzódik a vörös köd és elkezdem magam hirtelen kívülről látni. Nagyon skizofrén érzés ez: újra 6 éves vagyok, lehajtott fejjel állok apám előtt és várom, hogy vége legyen. Nem hallom a szavait, mert csak arra tudok figyelni, hogy kiabál, hogy görcsben van a gyomrom, hogy nem attól félek, hogy hangos, hanem attól az állati, artikulátlan és elborult dühtől, ami a pórusaiból árad, beborítja a szobát, lassan ellepve engem is, és már nem is tudom, mit követtem el (elkövettem egyáltalán valamit?), csak szeretnék összegömbölyödve elbújni az ágy alatt.
És ebben a pillanatban meglátom magam a gyerekben, és megállok. És elhallgatok. És már én sem tudom, miért robbantam, csak azt látom, hogy ott áll előttem 22 kilónyi kiszolgáltatottság, aki nem a büntetéstől fél, aki nem is tud arra koncentrálni, hogy megbánja, hogy hülyeséget csinált, csak várja, hogy az anyja visszaváltozzon a fúriából, hogy visszakapja. Hogy emberi hangon szóljon hozzá. Hogy megölelje. Persze, ő nem fél tőlem. Csak nem ért. Ez sem jobb. És nem is figyel. Néz jobbra, néz balra, néz mindenhova, csak a szemembe nem, gyakorlatilag teljesen levegőnek néz. Mert nem érti. Ki értené? Senkit nem lehet jobb belátásra téríteni erőszakkal.
Anyu jeges verítéke vagyok.
Apámból leginkább a veszekedéseinkre emlékszem. A leheletére, ahogy fölém hajolva, 10 centiről kiabál velem. És utána jött az első pofon. És bármilyen baromságot csináltam, mindig azt gondoltam: nem! Ezt ne! Beszélj velem! Mondd el! Tudom, hogy tudnom kellene, hogy miért kiabáltál velem, de nem emlékszem, mert azzal voltam elfoglalva, hogy rettegek tőled. És ugyanezt látom rajta is: kerüli a tekintetem, nem hallja, nem hallja, mert nem akarja hallani, ennek a nőnek semmit nem hisz el, az anyukáját akarja, aki az ágya szélére ülve elmagyarázza, hogy miért rossz, amit csinált, akivel meg tudja beszélni, hogy lehet kijavítani… de ő most nincs sehol. Csak a vörös köd.
Anyu fortyogó epéje vagyok.
És persze ekkor jön a következő fázis: az önmarcangolás. ÉÉÉÉs (éljen a következetesség!) a túlkompenzálás. Mert már nem számít, hogy igazam volt, alul maradtam, mert teljesen elveszítettem a fejem. És tudjátok mit: végig tudta. Pontosan tudja, hogy hol az a pont, ahol elszáll az agyam, illetve nem: azt tudja, hogy egyszer el fog jönni a pont. Mindig eljön. És amikor lecseng a lelkiismeret furdalás és visszakapjuk egymást, mindig rájövök, hogy a felét csak képzelem. És már röhög, mert már újra engem lát. És tudja, hogy velem lehet. És tudja, hogy legközelebb is túlfeszíti majd a húrt, nem tudatosan, nem szándékosan, nem gonoszságból, hanem mert önálló, szuverén egyéniség, aki gondolkodik, és nem hódol be. Nem is kell. Nem is ez a dolga. Vitatkozzon, legyen véleménye és álljon ki mellette. Hiszen ezek már nem olyan viták, hogy „ne szaladj át az úttesten”, azokért, az „életmentő” ordításokért soha nincs lelkiismeret furdalásom. Ezek már elvi viták, amibe 7 éve teljes akaratát és összes elképzelését beleviszi. És anyának kurvára meg kell tanulnia, hogy ezt tisztelje és figyelembe vegye. Anyának kurvára meg kell tanulni, ahogy hiába Ő a felnőtt, a gyerek nem egy akarat nélküli báb, akinek mindig engedelmeskedni kell.
Anyu magányos szíve vagyok?
Nem. Én soha nem fogom elveszíteni. Addig, amíg tudom magam kívülről látni, addig, amíg tudok helyette fejben gyerek lenni, addig, amíg nem a tekintélyelvűség, hanem a feltétel nélküli szeret a kapcsolatunk mozgatórugója, addig nem fogom elveszíteni.
- Anya, Anya….. ennyit kiabálni feleslegesen … hát nyugodj meg! Én szeretlek! – és elnézően átöleli az idegbeteg, hülye fejemet. Na jó. Akkor most lehiggadok.
