Nos. Akkor az első, önvallomás jelleggel elkövetett fejezet után jöjjenek a konkrétumok. Azt hiszem, elárulhatok annyi bizalmas információt, hogy apuka picit nehezményezte, hogy ő valahogy kimaradt az előző történetből és még nem tudja, hogy ezt mennyire vissza fogja sírni, mert nem írhatok a gyerekemről úgy, hogy elvonatkoztassak attól a bűnszövetkezettől, aminek ezek ketten itten az alapítói és végrehajtói. Most szólok, ha egyszer egy viharos éjszakán netalán tán eltűnnének, akkor nekem ahhoz semmi közöm, még véletlenül sem én hajítottam őket a Dunába. Nemnem.
Apa ugyanis a legfőbb cinkosa. Miután megbeszéltük ( = én beszéltem, ő meg nézett rám üres tekintettel, miközben a szemei mögött-előtt CNC programozási kódok futottak és villogtak neon betűkkel), hogy egységfrontot alkotunk a minidiktátorral szemben és nem hagyjuk, hogy kijátsszon minket egymás ellen, mi sem természetesebb, hogy egy kora őszi délután, úgy jönnek haza, hogy a gyerek magához húz már a bejárati ajtóban, hogy: -Anyaaaa… psssszt! Mondjak egy titkot? Apától kaptam fagyit! Hihihihiiiiiiii! ... anya leghatározottabb tiltása ellenére. Mi sem természetesebb annál, hogy rendszeresen illegális nyalókás zacskókat találok a zsebében, pedig a nyalóka és a keménycukor a két tabu.…… Az a szerencséjük, hogy Rozinak eszében sincs ezeket a dolgokat titokként kezelni, (még!) az a természetes, hogy anyának mindenről tudnia kell, anya előtt nincsenek titkok és simán beárulja a drágalátos apukáját, amint meglát engem. És amikor megkérdezem, amikor számon kérem, amikor érdeklődöm tisztelettel, hogy miért is szabotálja az elhatározásainkat, akkor van pofája azt mondani, miközben néz rám ő is a hülye bociszemeivel, hogy: - Hát, de olyaaan szépen kérte! Tényleg??? Én szétrúgom a seggét. … Amúgy a lojalitás címszó alatt az én gyerekem van a szótárban, ez most hétvégén derült ki számomra. Gondoltam ugyanis, hogy kihasználva azt a fél szombatot, amikor a család feje nem tartózkodik otthon gerillaakcióba kezdek, életem kockáztatásával kitakarítok az asztala körül és felszabadítok egy polcot, amiből később babaházat csinálok a kiskorúnak. Az ötletet osztatlan siker fogadta a gyermek részéről, egészen addig, míg ki nem derült, hogy ahhoz apa asztala körül kell tevékenykednem, mert onnantól kezdve egy rohadt kábelt (össz. kb 2789 db ), egy rohad számítógép alkatrészt ( 2487 db ), egy rohadt papírfecnit, kütyüt, lemezt, programozói kézikönyvet, döglött sirályt, harcoló vietkongot nem tudtam odébb tenni anélkül, hogy ez el ne kezdett volna mantrázni: - Jaaaj anya…. ebből baj lesz! – Húha! Húha! Anya baj lesz! – Anya, ebből baj lesz, meglátod. – Jajaj, jajaj… baj lesz anya. Apa szét fogja rúgni a popsinkat! Ja nem, az enyémet nem, csak a tiedet! - hát köszbazdmeg, öröm neked dolgozni….. és mikor az édesdrága apukája hazajön, túlesik az első sokkon, akkor ez a kis giliszta belefúrja magát az ölébe ( persze miután előzőleg birtokba vette a babaháznak kinevezett kisszekrényt, aminek kiszabadításával 3 órán át küzdöttem ) és aszongya: - Na, apa? Akkor szétrúgod az anya seggét? Az enyémet nem kell, én nem pakoltam, csak szurkoltam anyának….. hát szóval nekem is a k. anyja jutott eszembe, többféle, nem túl barátságos kontextusban.
Apuka amúgy is a bögyömben van. Beszélgetünk a minap kanapén mindenféle fontos dolgokról, meghitten összebújva, mikor ismét előkerül az egyik bumeráng témánk: - Anya! Nekem akkor is Apa lesz a férjem! - Na jól van szívem, de még mindig nem tudjuk, hogy akkor ki lesz az én férjem? - Jó, legyünk mind a ketten Apa felesége és majd együtt csináljuk a feleséges dolgokat. – És szerinted mik azok a feleséges dolgok? Mire apuka a konyhából: - Mosás, főzés, takarítás! Megazanyád! Vagy játszanak a babákkal, Hófehérkét. Hófehérke fekszik ájultan, a herceg (apa) megpuszilja, Hófehérke kinyitja a szemeit és ezt hallja: „- Helló Hófehérke! Hozzám jössz feleségül? Van egy csomó lóvém… naaaa, gyere hozzám!” - csoda, hogy Hófehérke elmenekült és inkább a vadászt választotta?
( Amúgy ezektől a meséktől hülyét kapok: szerintem a mesegyűjtemény írók figyelik egymás munkásságát és azon megy a verseny, hogy még véletlenül se’ jelenjen meg két könyv, amelyik egyformán mondja el a történeteket, fogalmam sincs, mihez igazodjak, már várok egy verziót, amiben Hófehérkét gonosz terroristák ejtik fogságba, élükön a herceggel, a törpék meg beköltöznek a kastélyba, miután rituálisan feláldozzák a mostohát. Megjegyzem, ez jóval közelebb állna az eredeti Grimm mesékhez, mint a Disney féle verzió. )
Persze, őt sem kell félteni: másfél óra könyörgés után ráveszi az apucikáját, hogy babázzon vele, mert valakinek feleségül kellene venni a hercegnőt, erre mit hallok? - Szia, te gyönyörű hercegnő! Hozzám jössz feleségül? - Na, én aztán nem! - és otthagyja, mint macskát….
Ezt a mondatot amúgy is sokat hallom. Kb hét óra körül kezdődik a műsor, minden nap ( jegyeket, bérleteket nálam lehet venni, aranyáron… ) - Rozi, nyomás fürdeni! - Na, azt már nem! - Rozi, vacsora! – Na, én nem megyek, az tuti! - Rozi, fogmosás! - Ééén tuti nem mosok fogat! - Nyomás lefeküdni, de azonnal! - Na, azt PLÁNE nem csinálom! Pláne az édesanyucikád térgye kalácsát, húzzál befelé de azonnal, mert a popsidat szétrugdosom! – Ha! Na azt már nem! Mert én meg nyakon hajigállak! ( vajon kitől hallotta…. és vajon hányszor volt nyakon hajigálva, ha ezt pofátlanul a képembe vágja….)- Nyakon hajigállak én téged, mit képzelsz, azonnal nyomás befelé, különben nem lesz meseolvasás! – De! – De nem! ( micsoda eszközök vannak a kezemben, ezt órákon keresztül tudjuk csinálni… ) – Rozi, utoljára szólok! – Jóóóóóvanna…. és vonul ki a fürdőszobába, összezuhanva, a megbántott igaztalanság élő szobra, húzza maga után a nadrágját, mert a fél lába még a szárában van, közben próbálja levarázsolni a pulcsiját, ami rászorul a fejére, tehát rálép az egyik macskára, az felháborodott prüszköléssel bemenekül a kanapé alá, a gyerek nekimegy az ajtófélfának, mandínert kap, lefejeli a másik ajtót is, rángatja a hülye pulcsit és üvölt, mint a sakál: - Jaaaajnekem! Nagy baj van! Jaj, de nagy baj van! Segítség! Valaki mentsen meg engem! – és röhög, röhög, röhög….
Komolyan mondom, néha azt gondolom, csak azért szültem gyereket, hogy legyen kivel üvöltenem. Mindenen veszekszünk. Reflexből tagad és ellenkezik, még ki sem mondom a mondatot, de már vitatkozik. .. és néha megszívja: - Rozi! Gyere, edd meg ezt a két pala….. – Nem! … - csintát! – Ja, de! Anyád. Alkudozunk, még mindig, mindenen, csak most már gyárt az érveihez ideológiát. Fél 10 van, gyanútlanul nézzük a snooker döntőt, egyszer csak kicaplat a szobájából, befurakszik közénk és aszongya: - Anya! Téged szeretlek a legjobban a világon! Meg apát! Meg a sportot! Úgyhogy nekem ezt most meg kell néznem! Sajnos nem mehetek lefeküdni. - Aha. Sajnos. - Persze bezavarom, ekkor jönnek a kifogások. Nincs olyan mondata, ami nem úgy kezdődik, hogy „ de”, mindenre van válasz és közben nem vesz levegőt sem, bőrlégzéssel lesöpör a pályáról. És közben bőszen használja a tőlünk tanult kifejezéseket és én nem tudok neki ellenállni, mikor ilyeneket mond, hogy : – Véletlenül azt hiszem, nekem például ezt a mesét tulajdonképpen még meg kell néznem, sőt! Sőt, mi? Hát nézd meg, bakker, de csak ha kapok 48 puszit. Kapok. Meg apa is kap 127-et, 10-10 jut a macskáknak és közben hipp-hopp, már a harmadik mese is elmúlik, én meg megint be vagyok palizva.
Na, persze mielőtt valaki félreértené, eszem ágában nincs panaszkodni. Végtelenül szórakoztató ám dolog együtt élni egy ötévessel. Mivel minden megragad benne és ezek a legkülönböző helyzetekben jönnek ki, egy barbiszeánsz kellős közepén miért is ne hangozhatna el a következő mondat, miszerint: - Siessünk, mert kezdődik Chuck a dömper kalandjai, mindennap az m2-n! Szinezünk,nagyon sokat, kizárólag hercegnőket, társasozunk,kártyázunk, jó vele együtt játszani, már tettenérhető humora van, röhög, mint egy fakutya, folyamatosan szórakozik velünk és szívja a vérünket.
Az a szerencsénk amúgy, hogy az oviban kőkemény következetességgel tartják kordában és ez a következetesség, akarva-akaratlanul ránk is hatással van, álltam én már megszeppenve az óvónéni előtt, mert nagyon jól tudtam, hogy igaza van. Sok a harc bent, én nagyjából tisztában vagyok a gyerekem „ hiányosságaival” ( de utálom ezt a szót…), mint például az a kompromisszumkészség teljes hiánya, vagy az intenzív, már-már erőszakos ragaszkodás az „Ő” dolgaihoz, legyen az játék vagy egy barátnő az oviban. Nem tud osztozni, nem tud lemondani, nem tud áldozatot hozni, odacsap, ha nem éri el, amit akar és ez sajnos csak félig életkori sajátosság, a másik fele az ebbéli helyzetek kezelésében való teljes rutintalansága, hiszen otthon viszonylagos ráhagyással dolgozunk, nincsenek kőbe vésett szabályaink, mindenen lehet alkudozni, mindenhez lehet határidő-csúsztatást kérni és ( az önveszélyes szituációkra vonatkozó korlátokat leszámítva) alapvetően hiányzik a következetesség a családból. Én nagyon nehezen tudom magam megerőszakolni és sajnos már ideológiát is találtam hozzá: akarja magát megerőszakolni a franc! Szeretem az akaratát, a rozsomák természetét, és ha beleőszülök is addig, akkor is azt szeretném, ha ez megmaradna felnőtt fejjel is. Most én is tanulok éppen, általa magamról, sokat és próbálom megtalálni azt a nagyon vékony mezsgyét, ahol a „ társadalom hasznos tagja” lesz majd = nem fogják/fogom állandóan basztatni a suliban/val, mert tudja, mi az, amit meg kell tennie, megtanulja mi az a kötelességtudat, mi a saját jól fel fogott kis érdeke, mik azok a kompromisszumok, amiket mindenképp meg kell kötnie, ha előre akar jutni és azt akarja, hogy elfogadják, de mégis megmarad a maga kis individuuma és a vágya, hogy minden versenyből győztesen kerüljön ki. Nem tud veszíteni. Ne is tudjon. De mi mást várok: én sem tudok. Na, egyébként ez az a pont, ahol apuci nem vesz részt a folyamatban: a veszekedés, a rendreutasítás, a szigor. Ő a jó zsaru, én a rossz, ő a bástya én vagyok az ellenség, ő a tábornok, aki kiadja az utasításokat és én vagyok a követ, akit azonnal lenyilaznak, mikor átadja az üzenetet. De egyszer még megfojtom a picsába. Én kérek elnézést.
Amúgy nyilván azért is vagyunk hátrányos helyzetben (amellett, hogy praktikus okokból nagyon szeretjük és ezért nem ütjük agyon), mert nagyon okos. ( - ez a szokásos, elfogultság nélküli megállapítás….) Okos és rafinált, sokkal hamarabb kapcsol, mint én és azonnal megtalálja a kiskapukat vagy a logikai buktatókat az érvelésemben…. és hát valljuk be, az - Azért, mert én azt mondtam! - egy olyan érv tőlem, amiben van kiskapu….. de mire legközelebb visszajövök, majd beszögelem, ígérem.
