-Ugyan Anya, nyugodj már meg! – mondja, és végig simít a fejemen.
Hát a pofátlanságnak nincs határa: én éppen lecseszem, vörös fejjel kiabálok és ennek a fityfiritynek itten van képe nyugtatgatni…. és akkor még rá is kontráz: - Jaj Anya, ne hisztizz már! Téged szeretlek a legjobban a világon! Ugye már nem is vagy mérges rám?
Remélem (az a minimum!), hogy most kalákában sóhajtotok fel mind: - Jaj, szegény Gabi, milyen szomorú sorsa van! És teljesen igazatok is van. Ki ne lenne szerencsétlen, ha ilyen tükröt tartanának elé?
Elkezdett csajosodni, de nagyon. Szétválogatta a ceruzákat, a barna-kék-szürke-feketét elpakolta, mert azok nem lányosak. Minden lépcsőn fel kellett vele szaladnom, otthagyva az apját, mint szürke szamarat a ködben, hogy „ – A lányok győzzenek!”. Kaptunk kölcsön egy rózsaszín balerinás tütüt, amit éjjel nappal hordott ... melegítőnadrágra húzva, kabát alatt is. Pörgős szoknyákat kellett vennem raklapszámra, rózsaszínt. Rózsaszín folyékony szappant, rózsaszín szalvétát, rózsaszín fagyit, rózsaszín anyám kínját. Telepakolta a haját csatokkal és úgy parádézott a tükör előtt: - Nézd anya, milyen aranyos vagyok! És milyen cuki! Hát én egy nagyon kedves lány vagyok! – Hát igen…..Az apja meg elolvad tőle, minden mozdulatától, tök mindegy, mit csinál. A kedvence, amikor odasündörög hozzá és a fülébe susog: - Apaaaaa…. kérekszépen még egy uuutolsóóóó csokit! Nem mondom meg anyának! – erre ez a balek – akarom mondani a drága, édes apukája, pedagógiailag roppant helyesen aszongya: - Tessék szívem, itt az egész doboz, edd meg nyugodtan. – Apa, te egy nagyon rendes apa vagy! Hát a guta megüt. És csak az az egy vigasztal, hogy 2 perc múlva ott áll előttem 1 méternyi gyerek, a fülétől a lábáig csokisan és azt mondja: - Apa nem adott ám csokit! – és én pedagógiailag roppant helyesen úgy rúgom seggbe az apját, hogy elszáll, mint a győzelmi zászló. A legnagyobb változás igazából annak a felismerése volt, hogy hárman vagyunk, nagyon durván. Kérdezek Attilától, ő válaszol. Attila kér tőlem valamit, ő megcsinálja. Konkrétan behozza a sört a hűtőből. Aktívan részt vesz a beszélgetéseinkben, sőt, kezdeményezi azt, történetmeséléssel, kérdésekkel, élménybeszámolóval. és hát persze kommentál és ítélkezik, például: - Apa, te egy egy boldog férfi vagy! vagy - Apa, te egy nagyon szerencsés apa vagy! - és hát ezekkel nehéz is vitatkozni.
Konkrét elképzelésekkel rendelkezik a jövőjét illetően: - Anya, ha majd nagy leszek én is vezetek majd autót és apa megtanít számítógépet szerelni és majd akkor befesthetem a körmöm és a hajam. És aaakkoraaa nagy cicim lesz, mint neked. Én még ilyen haaataaalmas ciciket nem is láttam! (...??) És majd a te feleséged leszek. Vagy az apáé. De lehet, hogy királylány leszek, mert a királylányoknak mindig van sok pénzük. Anya, te királylány vagy?” Hát mit lehet erre mondani: királylány vagyok, tied az összes pénzem, vegyél belőle magadnak ciciket…..
Két szóval ki tud kergetni a világból: a ”nem” és a "miért”…. illetve ezek tetszés szerinti kombinációja: „demiiiéééért neeeem??” – pl. Persze ennek csak a fele igaz, hiszen a „miért” korszakot imádom, de nem gondoltam volna, hogy lesz kérdés, amivel meg tud fogni. Mert hát mit lehet arra mondani, hogy: - Anya! Az ott egy kiskutya? Igen, szívem! – Miééért? - és felelni kell basszus, mert olyan, mint egy kis rozsomák, nem enged el addig, amíg nem kap választ. Mit választ? Akadémiai székfoglalót, tudományos értekezést, minimum….. mert a „miértnek” soha nincs vége, legalábbis addig, amíg általa is elfogadhatónak minősített feleletet nem kapott. És kérdez, mindig, állandóan, mindent tudni akar és szivacs módjára szívja magába az információkat. Átlát és következtet és annyira kristálytisztán, logikusan gondolkodik, ami csak az ő korosztályának sajátossága. Pár év múlva, az kötelező és szabályozott oktatás-gondolkodásirányítás megkezdésével elveszti ezt az ártatlanságát, a világ és az élet ennyire önmagában való és önmagától elvonatkoztatott „tisztánlátását”. (Hú… de rohadt tudományos vagyok, ez már a túl sok „miért” hatása, teljesen hülyét csinál belőlem…. )
És nem lehet átverni, mindent leellenőriz. Eddig elég volt a „ – Kicsi szívem, elfogyott a Túró Rudi”, most egy ilyen válasz után azonnal indul a hűtőhöz, lecsekkolja a tartalmát és jön vissza: „ – Anya, rosszul tudtad, van még!” Tényleg? Kösz, hogy szóltál! Amikor meg rászólok, hogy tegye vissza, jön az alkudozás. Mindenért alkudozunk: „csak még egy percet maradjunk, csak még egy fagyit kérek, csak még egy mesét olvassunk, csak még egy kicsit ne menjünk aludni”. Ezt általában belekalkulálom mindenbe, mindig kap még egy lehetőséget, de persze ez sem elég, mert az alkura is ráalkuszik. Még akkor is megpróbálja, ha tudja, hogy nem győzhet. Ilyenkor bepróbálkozik némi hisztivel, de már az arcomon látja, hogy lesz-e eredménye és előre röhög, ha nem jön be. Istentelenül pimasz lett (nem, NEM mint az anyja!), felesel, visszabeszél, kiabál, dacol, toppant a lábával, csapkod, bevet mindent, hogy neki legyen igaza. Amúgy is túlteng benne a versenyszellem, állandóan győzni akar, legyen az társasjáték vagy a lépcsőn felfutás a lakáshoz. Minden játékunk, ami versenyhelyzetet teremt, úgy kezdődik: - Na majd meglátjuk, hogy én győzök!! Társasban egyébként szépen lassan megtanult veszíteni, bár ez így enyhe túlzás, de mindenesetre már nem borítja rám a táblát, ha kikap, hanem inkább közli: -A fenébe...most aztán nagyon mérges vagyok! Vagy leveszi a bábumat a tábláról és eldugja, majd vigyorogva bejelenti: - Csaltam! … Tényleg? Na ne mondd…. Ha valamiért nem tudok leülni vele azonnal játszani, akkor elvonul valami jól látható, központi helyre, durcás képpel és játssza a primadonnát: - Senki sem játszik velem… Nekem nincs egy barátom sem…. Ó, te zsaroló kis piszok, gyere, hozd azt a nyamvadt társasjátékot. Nem csak versenyez, versenyeztet is: rendszeresen nézi velünk a snooker, tenisz és Tour közvetítéseket és szurkol a bringásoknak, meg a színes golyóknak. Meg az úszóknak, főleg miután kiderült, hogy ő is egy vizitündér, nem lehetett kiszedni a Balatonból, felkapta a rózsaszín ( mi más....) karúszóját Siófokon és eltűnt a horizonton Tihany felé....
Továbbra is sláger a mesekönyv, hihetetlen módon ragadnak rá a történetek, 1—2 felolvasás után szóról szóra visszamondja a meséket, sőt, az ölébe kapja a mesekönyvet és „felolvassa” a gyerekeknek a bölcsiben. Csináljuk az ovis feladatlapokat, simán, és mivel (hála a digitális órának, amit villanyoltás után lehet nézegetni) már 100-ig számol és felismeri a számokat beleszeretett a pontösszekötős feladatokba, nem győzöm nyomtatni őket. Nagyon érdeklik a betűk is, főleg, hogy melyik szó milyen betűvel kezdődik. De megy a gyurmázás, a vízfestékezés, az ollóval minden papír fecnikké szabdalása, valamint a vágy, hogy a világ összes matricáját ragasszuk szerteszét a lakásban is, szóval egy halom „anya – és rendbarát” kedvence van. Ebből egyébként a legjobb, amikor segít nekem sütit sütni: mindent ő és mindent egyedül akar, ami azt jelenti, hogy minden alkalommal diszkrét lisztréteg lepi el a konyhát, őt, engem, a macskákat, de még az ablak alatt sétáló járókelőkre is jut szerintem. Mondjuk az ablak alatt sétáló járőkelők amúgy is vegzálva vannak, mert ez kiáll/ül az erkélyre, két kézzel fogja a rácsot és nemes egyszerűséggel üvölt: - Segííítsééég! Segííítsen nekem valakiii! Heeelp!! – és közben röhög, a gyanútlan járókelők meg nézik, ki nyúzza ezt a gyereket?
Tavasszal elkezdtük felkészíteni az őszi ovikezdésre, gondoltuk jó előre trenírozzuk, hogy ne legyen belőle gond. Hát nem lett…. annyira nem, hogy onnantól kedve állandóan azt hallgattuk: - Én már nagylány vagyok! Ősszel ovis leszek! Mondjuk ebből én csak profitáltam: mint nagylány kapott nagylány ágyat és a nagylány mivoltára hivatkozva rá tudtam venni, hogy egyedül aludjon el végre, és őszintén szólva nem bántam, hogy nem azzal ment el minden estém, hogy 15 „csakmégegyutolsó” esti mese után ott virrasztok, amíg kegyeskedik elaludni. Mondjuk a nagymamákat simán megfűzi, ha náluk alszik. És sokat alszik náluk, imád nagymamázni, Gödön a strand és a Duna, Adonyban az udvartartása és az állatok a sláger. És udvartartás, az van... anyámnak és az uncsitesóimnak fel sem tűnne, ha nem lennék ott, sőt, jobb is lenne, ha elhúznék valahová, mert akkor végre nyugodtan szénné tudnák kényeztetni.
Nem tudok a jövőre nézve nyilatkozni, de azt gondolom, ez most a legjobb. Ez a pár év, ami most van és ami most jön, mikor már beszél, és kíváncsi és érdeklődő és nyitott és ártatlan és annyira nagyon aranyos és olyanokat mondd, hogy napokig röhögünk rajta. Kövezzetek meg, de meg akarom állítani az időt és élvezni ezt a korszakot, amíg lehet. Annyira gyorsan pörögnek az események és olyan gyorsan változik ő is, kettőt pislantok és lakli kamasz lesz, aki nem mutatkozik majd velem együtt nyilvánosság előtt. Hiszen megmondta már most: Én már nagylány vagyok! Ovis nagylány! És tényleg. Ősz van. És Ő ovis. Én meg majd itt folytatom, ha abbahagytam a sírást.
