Rájöttem, én ott cseszem el, hogy mindig azt feltételezem, ennél nem lehet rosszabb. Hát nem a lófaszt.
Megint csúszásban vagyok egy évvel, de már nagyon nehéz dolgom van, eddig olyan szépen, kézzelfoghatóan nyomon követhetőek voltak az események, jöttek egymás után, szépen sorban a szintek: ül, jár, beszél, pakol, szökik, stb…. , ma már nem ennyire élesen elkülöníthetőek egymástól a fejlődési ugrások, nem látványosak a változások, cserébe viszont hihetetlen meglepetéssel szolgálnak.
Kezdődött ugye az ovival. Kikerültünk a bölcsi meleg, zárt, meghitt, nagyon személyes légköréből és átcsöppentünk a nagyüzembe. Háromszor annyi gyerek, ugyanannyi óvónéni és rengeteg szabály, amiben eddig csak nagyon elvétve volt részünk. Nyilván a bölcsinek is voltak korlátai de az ovi az már kifejezetten egy célirányos rendszer, első pillanattól nagyon komolyan felkészít a …. a …. mittom én mire……. a sulira? Az életre, a nagybetűsre, a „civilizáltra”? Nem tudom, csak azt láttam, hogy borzasztó nehezen birkózik meg velük. A gyerekek közé történő beilleszkedéssel nem volt gond, bár azért egy kicsit tartottam tőle, hiszen ha valaki ennyire hozzá van szokva, hogy körülötte forog a világ és vezéregyéniség volt a maga szűk kis pátriárkájában az meglepetten tudja ám tapasztalni ha egy új közösségben konkurenciája akad. Hetekig aggódtam, gyomoridegem volt, hogy mi lesz vele, hogy tudja feldolgozni majd a lelke, hogy bele kell simulni a rendszerbe, hogy lesznek nála erősebb akaratú gyerekek, mígnem egy délután, mikor mentem érte a következő kép fogadott: ez én lányom állt a kismozdony tetején, alant gyerekek hada, mindenféle korcsoportból, a kezében egy fakanál, amivel bőszen hadonászott és épp eligazítást tartott a csoportnak, velem pedig közölte, hogy üljek le a padra és várjak a soromra, mert még nagyon sok dolga van. Köszbazdmeg. Megérte aggódni. Nekem ugyanis ez a vesszőparipám: szeressék a gyerekemet. Azt leszarom, hogy én egy antiszociális picsa vagyok és utálom az embereket: de őt szeressék, mindenki, feltétel nélkül. És hát azért volt is okom az aggódásra, mert kőkemény hatalmi harcok voltak ám: megküzdött a domináns szerepért, csak amíg a gyerekek között ezt viszonylag könnyen elérte, hiszen szerették, első pillanattól fogva, addig az óvónénikbe bizony beletört a foga. Állandóan büntetésben volt, nem bírta elfogadni a korlátokat, hogy nemet mondanak neki, hogy engednie kell, hogy kompromisszumokat kell kötnie és nem is működött a büntetéses ( 3 percre ülj le gondolkodni ebbe a székbe) rendszer, dafke „rosszabb” lett, lázadt és bizony ezeknek a harcoknak néha a gyerekek látták a kárát, hiszen rajtuk vezette le a frusztrációját: erőszakos és néha bizony agresszív volt. Úgyhogy összedugtuk a fejünket az óvónénikkel és kisütöttük ( amit addig is tudtam ), hogy ez nem fog menni. Új rendszer született: a pozitív megerősítés gyakorlata, amiben minden jó dolgot jutalmaztunk (szavakkal, dicsérettel, puszikkal, piros pontokkal), legyen az a legkisebb és legjelentéktelenebb is és hipphopp, láss csodát: az agresszív gyerekből asszertív gyerek lett, igyekezett, teljes erőbedobással igyekezett, hogy jó legyen, hogy dicséretet kapjon, hogy büszke legyek rá és az erőszakos „akarom” helyett eljött a „kérem” korszak. Na, akkor most mondom: ez a legnagyobb baromság, amit szülő elkövethet, konkrétan saját magunk alatt vágtuk ki a fát ( mit fát, a komplett erdőt), hiszen a „ anyaaaaakroooommostazonnalAKAAAROOOOOMazonnaladdide!” az kezelhető, szankcionálható, de mi a lófaszt kezdjek azzal, hogy : Anyaaaaa… annyira szeretnééém…. kéééérlek! légyszives! kérlekkérlekkérlek szépen! – és közben néz rád kitágult bociszemmel a térded magasságából és öleli a két lábad….. hát megveszed bazdmeg, akkor is ha vállról indítható rakétát kér. És ezt pontosan tudja. Persze vannak határok és szabályok, de valljuk be, ezek betartása és a következetesség, mint olyan, a legnagyobb fájdalmat nekem okozza, a legnagyobb tüskéket bennem hagyja, mikor nem engedem fogmosás után fagyit enni és sírva megy ágyba és én egész este azon gondolkodom: mi a búbánatos lófaszért nem voltam képes odaadni az a nyomoronc fagyit, mit bizonyítottam most ezzel? Semmit. Hát megmossa a fogát még egyszer. Úgyhogy én bevallom, hagyom nyerni, amikor megérdemli, amikor fair módszerekkel megküzd valamiért, egyszerűen megérdemli, hogy igaza legyen. Ez most persze borzasztó éretten és tudatosan hangzik, pedig csak arról szól, hogy én vagyok a világ legszétszórtabb, legszeleburdibb embere és képtelen vagyok bármilyen következetességre, bárkivel szemben, beleértve magamat is. Folyamatos harc az életünk, de minden percét imádom. Rengeteget tanulok magamról is, nagyon nehéz ám nem leköpdösni a tükröt, amikor odaáll eléd a kis piszokláda és csípőre tett kézzel rádszól, hogy „ Anya! Ne kiabálj velem! „ - és egy pillanat alatt rájövök, hogy az idegrohamomnak semmi köze hozzá, ki a fenét érdekli, hogy kiöntötte a kakaót, baromira nem is vele veszekszem és kurvára szégyelljem magam, amiért rajta töltöm ki a feszültségem. Vagy amikor egy végigharcolt délután lezárásaképpen megölel az esti meselolvasás után, olyan szorosan, hogy majd megfulladok, és azt mondja: „téged szeretlek a legjobban a világon és mi vagyunk a legjobb család.” Hát most mit mondjak? Nem vitatkozom.
