Szeptember. Ezerrel készültünk a bölcsibe, ami kb. azt jelentette, hogy én hülyére stresszeltem magam (rossz, rossz anya, lepasszolja a kölköt, minekazilyennekgyerek, picit túlpörögtem a dolgot), Rozi meg gyakorlatilag semmit nem érzékelt belőle, csak annyit, hogy már nem sokat kell aludni, és bejuthat a kerítés mögötti elzárt, szigorúan őrzött területre, ahol a felnőttek a tuti játékokat őrizgetik. Nekem viszont óriási törés volt, megszűnt az az intimitás, egyenesen szimbiózis, amiben olyan szépen éldegéltünk addig, kettecskén, úgy éreztem, mintha kitéptek volna egy darabot belőlem. Nem akartam dolgozni, nem akartam külön lenni tőle, nem beszéltem senkivel, teljesen belehülyültem abba, hogy elveszítem a gyerekem. Persze (és hál’ istennek) viszonylag gyorsan és nagyon látványosan kiderült, hogy tök fölöslegesen cirkuszolok, egy kicsit túlparáztam a kérdést és talán mégsem veszítem el végleg a gyerekemet két évesen, mégpedig konkrétan akkor, amikor elkezdtük a beszoktatást és kiderült, hogy Rozi a saját meglátása szerint gyakorlatilag a mennyországba érkezett. Imádta. Az első pillanattól kezdve örömmel ment, otthon sem lehetett tartani, boldog volt, csillogott a szeme és amint letettük az ajtóban már el is tűnt a balfenéken, bandázni. Szárnyalt játékról-játékra, mindent kipróbált, nem félt sem az újdonságoktól, sem a nagyobb gyerekektől (egyszer sem hagyta magát, akárki belekötött, legyen fiú, lány, kicsi, nagy, bárkivel felvette a harcot, akár verbálisan – eget rengető visítással, akár tettlegesen – megvédte magát simán, ha kellett). És persze szerette a gondozó néniket is. Marikával, Gyöngyivel, Gabival és Ágival kezdtünk, Marika és Gyöngyi volt az ő gondozónője, de ez utóbbi egy hónap után lelépett. Bevallom, akkor baromi mérges voltam, mert ugye arra treníroztuk a gyereket, hogy Gyöngyi segít, ha baj van, Gyöngyihez mehetsz, ha bármit szeretnél, erre Gyöngyi fogja magát, és átmegy egy másik bölcsibe. Nem értettem, akkor miért kellett elkezdeni ezt az évet, miért kell kitolni a rá bízott gyerekekkel, féltem, hogy Rozi nem fogja elfogadni az utódját. Na, itt is megcáfolt az élet: olyan minőségi cserét kaptunk, aminél jobbat kívánni sem lehet: Renit, aki nekem a világ legjobb gondi nénije és ami még ennél is fontosabb, Rozi is imádta, első perctől kezdve. Őt is és Marikát is, annyira, hogy délutánonkent még mindig Reninek vagy Marikának szólit néha.... Mi sem tölti el nagyobb boldogsággal az anyai szívet.... Mire ő megérkezett, a kezdeti nehézségek is elmúltak, ami egészen pontosan az alvást jelentette. Azaz inkább a nem alvást, mert a kisasszony egyszerűen nem volt hajlandó délben letenni a sejhaját, esze ágában sem volt aludni, mikor annyi más, érdekes dolgot lehetett volna csinálni. Hosszú hetekig szenvedtünk vele, hoztam el délben, mert a többieket sem hagyta békén persze, ha ő nem alszik, ne aludjon más sem, hanem vele játszanak… mit kell mindig aludni? Aztán persze megtanulta ezt is, úgyhogy minden rendbe jött. Ja. Aha. Ahogy anya azt elképzelte. Ugyanis a piszok dög elkezdett mindent megenni a bölcsiben, céklától salátafőzelékig, mindent (kivéve a húst, azt a mai napig nem eszi meg) otthon viszont nem kellett neki semmi. Csak a tejberizs, a csokigolyó, a tejbegríz, a palacsinta, a húsleves és a tészták. És ennyi. Az addig viszonylag jól evő gyerek egyszerre csak elkezdett otthon fénnyel és éterrel táplálkozni, amivel egyszerűen az őrületbe kergetett. Már orvoshoz akartam, vinni, olyan idegebeteg voltam, azt hittem angolkóros lesz, éhen hal, vagy akármi, de ez a fizika és a biológia összes törvényével dacolva nőtt, hízott, és mikor a fél bölcsi kidőlt ilyen-olyan betegségektől, akkor is makkegészséges volt. Úgyhogy lementem alfába, relaxáltam és úgy döntöttem: leszarom. Ha eszel, eszel, ha nem, nem, amíg a bölcsiben nincs gond a kajával, nem fogysz, nem betegeskedsz, engem nem fogsz te megőrjíteni, ha éhes leszel, szólsz. És ez egész jól működött, őt sem idegesítettem azzal, hogy állandóan valami kajával kergettem és én sem téptem a hajam, hogy mi a búbánatos ló….füléért nem eszik ez a büdös kölök semmit?? Akár boldogan élhettünk volna, amíg meg nem halunk, de hát persze az élet nem olyan egyszerű. Felszedett egy csomó új és nem túl kellemes szokást, tulajdonságot, egyrészt a bölcsiből, másrészt meg hát azért csak nőtt, önállósodott, erősödött a személyisége ( = akkora zsarnok lett, mint kevesek a világtörténelemben, Néró császár sírva szaladt volna az Sztálinhoz, ha ismeri) . Irigy lett, például. Ami egészen pontosan azt jelentette, hogy - én játszhatok a cuccaiddal, de ha te hozzányúlsz a lapátomhoz, fejbecsaplak a vödörrel. Hisztizett. Mindig, mindenért. Amint nem kapott meg valamit - és gyakran előfordult, mert én nem voltam túl engedékeny, ami nem, az nem, már ment is a műsor, fölhöz csapkodással, krokodilkönnyekkel, bocitekintettel és, minekutána egyre szebben beszélt, dumával is: „ Anyaaaa, léccies, annyaaaaa, akarooom, léccies! „(ó a francba, muszáj bevallanom: egy csomószor engedtem neki). Pláne, miután megtanulta a varázsszót: - „Ahanyahahahhaaaa…. Szehehehejetlek! „ – és már mászott fel a nyakamba. Teee, utolsó, aljas, piszok, zsaroló, kis disznó. Erőszakos lett, akár rám is csapott, ha bosszút akart állni, de erről gyorsan leszokott, mert ezt aztán azonnal büntettem. Sosem kapott ki, de ilyenkor azért kiharcolt egy-egy kézre csapást. Amúgy ez ügyben is kaptunk sok, okos tanácsot, és bár viszonylag kevés elvem maradt már ekkorra a gyerekneveléssel kapcsolatban, de ez az egy igen: gyereket nem verek. Hiába hallgattam, hogy „most kell megfogni, most kell ráütni, ha nem engedelmeskedik,” soha nem voltam rá képes, nem is akartam. Azt gondolom, az a szülő kudarca, ha másképp nem megy, és én amúgy is egy erős akaratú, határozott, céltudatos csajszit akartam és inkább én őszüljek meg a rosszaságától, mint hogy ezt veréssel kineveljem belőle. Bár azt nem tagadhatom, hogy néha megfordult a fejemben: én ezt most kilógatom az ablakon! Főleg, amikor hasra vágta magát a boltban, vagy visított az utcán, vagy azért is és direkt az ellenkezőjét csinálta annak, amit mondtam. De az édesdrága apukáját is felröptettem volna a holdba néha, mikor minden hisztije alá adta a lovat, csak hogy ne sírjon az ő tündércicamicája. Tombolt a szerelem közöttük, főleg az után, hogy elkezdtem dolgozni és az apukája, a drága hordta reggelente a bölcsibe. Na, én itt estem ki végkép a pikszisből. A guta kerülgetett, nem csak azért, mert lemaradtam minden reggelről, minden ébredésről, álmos pusziról, ölelgetésről, hanem mert ezzel együtt az ő kapcsolatuk el kezdett sokkal szorosabb lenni és már nem én voltam a kiválasztott, hanem az a……… szóval az apja. Nem kevés ideig tartott, míg leküzdöttem a féltékenységemet (megjegyzem, nem is sikerült teljesen). Az az egy dolog vigasztalt, hogy épp hullámvölgyben volt alvásügyileg, így legalább az apukáját nem hagyta aludni, felkeltette minden nap 7–kor, mikor nyolcig alhattak volna. Jóvanna, én egy ilyen kedves, szociálisan érzékeny lány vagyok. De Attilát a reggeli öltözködéssel is az őrületbe kergette: fél órákat fogócskáztak, mire elcsípte, de ez még mindig nem jelentette azt, hogy fel is tudta öltöztetni. Ahhoz előbb le kellett teperni, könyökkel leszorítani az ágyra, eközben ultrahangon üvöltött (mind a kettő) és nyers, fizikai erőszakkal feladni rá a cuccot. De voltak még érdekes dolgai, amitől lábrázást kaptunk az urammal. Nem egyedi esetek, tudom én, majd minden gyerek átesik ezen, de azok miatt nem az én hajam őszül. Például a hajmosás. Nem és nem és nem engedte, csodálom, hogy a szomszédok nem hívták ránk a gyerekvédelmiseket, olyan palávert ti még nem láttatok, zengett az egész ház.
Persze a sok idegességért cserébe olyan élményeket kaptunk, amiket nem is lehet elmondani. Például, akár mikor megöleltük egymást az apjával, abban a pillanatban dobott el a kezéből bármit és jött és furakodott közénk, ölelte a térdünket (ja, addig ért...) nézett föl ránk és vigyorgott az összes fogával és szorított össze minket. Ezen minden alkalommal a könnyekig meghatódtunk az emberrel (ezt természetesen a továbbiakban mind a ketten tagadni fogjuk). Attila kedvence az együtt tévézés volt, már le tudott ülni 2 percre a sejhajára mesenézés közben, úgyhogy a koreográfia az volt, hogy az apja lefeküdt a kanapéra, Rozi mellé vackolta magát, megölelgették egymást és együtt néztek valami rendkívül értelmes dolgot, pl. Dórát, vagy Némót. Bár a „néztek” az elég erős költői túlzás, apuci többnyire belülről nézte a szemhéját, 5 perc után. Nagyon jókat lehetett vele mondókázni, énekelni, pillanatok alatt megragadt benne minden és utána mondta, mutatta magától. Néha jól meg is lepett, mikor a bölcsiből valami olyan mondókával jött haza, amit nem ismertem és pár töredék szóból, internetes segítséggel kellett kitalálnom, mit is énekel. Kirakózott sokat, építőkockázott, rajzolt, leginkább pont-pont vesszőcskét, amit utána a saját fején demonstrált és halacskát. Halacska volt a jele a bölcsiben is, a macskák mellett a halak voltak az első állatok az életében (és mennyi lesz még, szegény drágám, ilyen is – olyan is) és nyárra majd az is ki fog derülni, (de ez még titok,) hogy igazi sellővér folyik az ereiben, vizet lát, már rohan bele. A macskák. Na, ez egy külön fejezet lehetne. Már elég fürge volt ahhoz, hogy bárhol elkapja őket és persze ezt meg is tette, minden alkalommal. Ölelgette, simogatta, puszilgatta őket, és ez a két kis hülye, mikor rájöttek, hogy megszelídült a vadállat már nem futottak előle ész nélkül, hanem hagyták magukat nyomorgatni. Úgyhogy a nap végén szőrteleníthettem a gyereket. Elkezdett utasítgatni, majd megzabáltam: - Anya, gyere be. Anya, fordulj ide. Anya, oda állj. Anyaaa! ANYAAA! Persze semmi kérem, ezt a szót csípőből elutasította, minden AKAROOOM volt. Ha nem indultam azonnal, megfogta a kezem és ellentmondást nem tűrően húzott magával, akkor is, ha a másik kezemben épp egy kés volt és egy félig pucolt, gyanútlan krumpli. És ha krumpli, akkor még szerencsém volt, mert ha észrevette, hogy gyúrok, kavarok, keverek, bármit, már ott volt (erre volt valami különleges radarja) és jött az „ Anyaaa ééén is akaroom! Én akarooom keverni! Kérek még liszt! Kérek még cukorot. Sózzuk meg!” Csuda dolgokat műveltünk együtt, ő kavart és én öntöttem, vagy fordítva, ő gyúrt én takarítottam, ő nevetett én újra festettem a konyhát….. és akkor ráadásul mindent meg is kóstolt, a liszttől a nyers tésztáig, simogatta a pocakját és nyakig lisztesen vigyorgott: „Hmmmm, naggggyon finooom!” Megtanulta hány éves, mondta és mutatta nagy büszkén: Kettő! Le kellett szoknom a körömlakkozásról, mert akkor festenem kellett az övét is. Egyszer meg tudott fűzni, kifestettem a mancsait sötétpirosra és azzal a lendülettel elfelejtettem lemosni, az apukája meg bevitte reggel a bölcsibe. Még jó, hogy tündéri gondozó nénijeink vannak, biztos teljesen hülyének néztek és meg volt a véleményük, de nagyon diplomatikusan csak annyit mondtak „Hát igen, kicsit meglepődtünk…”. „Megszülettek” a mindenkik: Béka Benő, Elmó, Dínó baba és Nyuszi, ők lettek a stabil hálótársak, este vittük magunkkal az összes mindenkiket az ágyba. Még jó, hogy elfértek. Ekkor még nagyon jól aludt, hiszti nélkül, bevittem, lefektettem, betakartam, puszi, simi, szeretlek és már aludt is, nem kellett ülni mellette. Na, ebből mára semmi nem maradt..... Fogócskáztunk, sokat, bent a lakásban, naponta 47-szer tettem meg az utat a konyhaablaktól az erkélyajtóig, közben folyamatosan visongatott és nevetett, ugrált ágyra fel, ágyról le, közben akkorákat esett, mint az ólajtó. Gondolom, máshol is, mert állandóan tele volt kék – zöld – lila foltokkal. Úgy közlekedett, mint egy mini versenyautó, csak max. sebességgel, faltól – faltig, energiája pedig egy kisebb atomerőmű teljesítményével vetekedett. Összehasonlítva ezt az én nap végére takarékos üzemmódra állított, 10 éves mobilaksijaimmal, hát nem voltam egyszerű helyzetben….. Egyszerűen nem tudtam lefárasztani.
Megjött a Mikulás, több is, egy hétig Mikulásokat fogadtunk, ennek eredményeképp hál’ Istennek megtanulta, hogy a csoki Mikulásról leszedhető a papír és meg lehet enni, ami alatta van, úgy hogy az éveken át kísértő probléma, hogy mi a fenét csináljak a megmaradt Mikikkel, ezennel megoldódni látszik. De nem volt szívem elvenni tőle, csak annyit kértem mindenkitől, hogy csokimikit hozzanak, ne tejbevonót, és esténkét fogkefével lesúroltam a gyereket, kívül-belül. Megvolt a karácsony, szülinapi buli, megünnepeltük minden irányból, két éves lett, meghatódtunk tisztességgel, apjukkal egymás kezét szorongatva bőgtünk egy sötét sarokban, hogy „– Nézd meg, tegnap még tervben sem volt, most meg mindjárt egyetemre megy”. Szánkóztunk, az apja húzta, ő meg kiabált: Apa gyorsabban! Rugdosta a havat, dobálta rám, a szomszéd kutyájára, próbálta elkapni a nyelvével a hulló pelyheket, nagyon élvezte. Voltunk nyaralni, megjártuk Pécset, beleült az első szökőkútba, amihez közel engedtem, voltunk Vadasparkban, ott kiderült, hogy az állatoktól sem fél, egyáltalán, semennyire, simán, kézből etette a másfél tonnás bölényt… erre a tudásra szüksége is lesz, ha majd felnő, és a tenyeréből eteti a pasikat…..
