Ezt is megértük. Mit megértük, úgy elrepült, észre sem vettük. Hogy mit? Nos:
Rohan, mint a veszedelem - a kinyitott kanapén (amire már semmi perc alatt felmászik) fél centire a szélétől, megőrjít! Talál valamit, mindegy mit, egy szatyrot, sálat, pulcsit, plüsskukacot, a lényeg, hogy legalább kétszer akkora legyen, mint ő és egy fél maratonit lefut/lebukdácsol vele, körbe a nappaliban. Közben sikoltozik.
Egyszerű utasításokat, kéréseket, kérdéseket megért és (nem) teljesí
t: hozd ide, vidd ki, add oda apának, tedd le, tedd bele, vedd ki, mutasd meg, hol van? Egy szó van, amit következetesen nem ért: a nem, nem szabad. Valahogy átkapcsolódott odabent valami, vissza kell vinnem gariba, mert amint ezt hallja, akármit csinál, ezerrel rákapcsol, hogy mielőtt megakadályozzuk benne, kihozza a rosszalkodásból a maximumot, legyen az a tévé vagy az üvegasztal püfölése különböző játékokkal, felállás az etetőszékben, számítógép gombjainak nyomkodása, stb.
Megmutatja, mit szeretne megnézni - konkrétan olyan egyujjas kesztyűt kell keresnem, aminek csak mutatóujja van…. állandó készenlétben áll, mikor lehet valamit megmutatni: tv. óra. cica. apa.labda.autó.cica.lámpa.cica. A villanykapcsolókat imádja, napi 2-3 kört lefutunk a lakásban, le-fel kapcsolgatva őket leellenőrzi, hogy minden lámpa ég-e? Olvas. Megfogja a könyveit, lapozgatja, elmagyarázza mit lát (táá. ddududátááátá tá), közben folyamatosan mutogat: paci, boci, cica, süni, nyuszi, lepke, stb. mindenkin végigmegyünk. Tizenhétszer. És mivel már nagyon sok dolgod felismer, ez eltart egy darabig. Utána leellenőrizzük, meg van-e mindene: Rozi, hol a füled? megvan, ok. a szád? a pocakod? kezed? lábad? fejed? orrod? cipő? zokni? ha minden megvan, mehet játszani. Ezt nem árt összekötni az ölöztetéssel és pelenkázással, így talán sikerül ráimádkozni a ruhát és a pelust, egyébként kétemberes munka, utál öltözni, dobálja magát, visít, mintha nyúznák, kitépi magát a kezemből és már csak a porfelhőt látom utána. De levadászni sem egyszerű, ha meglátja a kezemben a ruhákat, már iszkol. Ha pedig sikerül végre felöltöztetni, tuti, hogy öt percen belül már nincs rajta zokni.
Dumál, állandóan dumál: tátátá, dádádá, nánáná. De nem ám mindig aranyos babahangon… úgy tud ordibálni, hogy akármelyik kocsis megirigyelné. A papa és a baba tökéletesen megy, meglátja magát vagy az apját fotón és megy a mantra: papapapapapa…babababababa. Felmerülhet a kérdés: és az anya? Jjjja…. ahogy azt az anya elképzeli. A legtöbbet „használt” kifejezéseket már próbálgatja, ami az első szótagok kiejtését jelenti (pa-paci, lá-lámpa, la-labda, ci-cica, ku-kutya, stb.) Ha valami újra készül, látszik, hogy figyel és próbálja utánozni. Így született pl. a ssszzzz (kígyó), ssíííí (sihuhu), búúúú (boci) és a jellegzetes lovacskázós hang, ezt tanulta meg először és azóta is a kedvence, ahogy pillanatnyilag a lovak is.
Játszik, de tényleg, már nem csak megfogja, megforgatja, megnézi, hanem tudatosan használja a játékait (ja, nyomkod mindent ész nélkül. 5 percen át hallgattuk a kocsi hátsó üléséről, hogy: boci. boci. boci. bocibocibocibociboci, mert a hülye játékán rátenyerelt a boci gombra és le se vette róla a kezét. vagy megyek vele közértbe és zeng az egész bolt: három. három. három. háromháromháromháromháromhárom, mert megtalálta a távirányítóján a hármas gombot és neki AZ tetszik. Én meg mindenből hármat veszek.) Felül, leszáll az autóról, labdázik, kipakolja, bepakolja a dobozait, egyesével mindent a kezünkbe ad, amit lehet, szétszed, amit lehet, egymásra tesz, amit lehet összeütöget. Épít, lerombol, megpörget, megnyomkod, elhúzgál, lerámol, ellopja a telefonom és vihogva elszalad vele, elkapcsolja a tévét, lepakolja a könyveket, kirámolja a lábasokat, kergeti a macskákat, elcsaklizza az egeret, nyomkodja a billentyűzetet, meg az apja kütyüit, kipakolja a ruhásszekrényt, leszedi a hűtőmágneseket ….. játszik a szentem. Hintalovazik. Magas, még nem tud rá felülni, de ha rátesszük, már hajtja, mint az őrült, majdnem leér az orra. De ha nincs, aki feltegye, akkor sem jön zavarba, húzza-tolja egyedül, közben csattog. A macskák még mindig megunhatatlanok (ez vice versa nem igaz), sajnos egyre ügyesebben és találékonyabban abajgatja őket. A macskakosár átminősült Rozikosárrá: még ha nem is akar benne játszani, amint észreveszi, hogy egy gyanútlan cicc alszik benne, már megy és intézkedik, kilakoltat és még össze is szidja, mégis hogy gondolta? Az az Ő kosara és punktum! De a legfőbb és legjobb játék még mindig mi vagyunk: lovacskázunk, birkózunk, sétálunk-sétálunk, lecsücsülünk, mesét olvasunk, pocit puszilgatunk, bohóckodunk, puszilkodunk (ebben körjáratot tart, egy puszi nekem, egy apának, aztán megint nekem, apának, nekem, három-négykörnyi puszi mindig jut). Teljesen mindegy, mivel játszik, az a lényeg, hogy ne legyen fél méternél messzebb tőlem, akkor sem, ha éppen főzök, takarítok, már egész ügyesen tudok úgy dolgozni, hogy ott lóg a lábamon.
Önállóan is tud enni. Pici darabkákra tört-tépett falatkákat kap a tányérjába, amit nagyon ügyesen elmajszol a 11 és ¾ fogával, amíg le nem veri az egész tálat. Ügyesen bánik az evőeszközökkel is: két szájába tett falat között secperc alatt tud háromkanálnyi kaját elhelyezni az ölében, a szőnyegen és az etetőszék rejtett zugaiban. Úgyhogy egyelőre még én etetem, ha nem lehet kézzel megoldani a dolgot (figyelmeztetés: MINDENT meg lehet enni kézzel!) Eddig mindenevő volt, most már persze válogat, ami nem tetszik, két ujjal felcsippenti és hercegnő mozdulattal már el is dobta. Még egy napon belül sem garancia, hogy kétszer megeszi ugyanazt, reggel még tökéletes a gyümölcs és a túrókrém, délután, ha csak a közelébe megyek vele, már visít, csapkod, verné ki a kezemből.
Aljas módon terrorizál. Az apját semmi perc alatt elintézi: egy-két könnycsepp, kis hiszti, egy csipet nyafogás és már ölben is van, megy az utyuluputyuu. És mindent bevet, amint valami nem úgy történik, ahogy ő akarja, jön a hiszti. Először csak lebiggyed a szája, ha ez nem segít, akkor ki is nyitja, kiprésel két könnycseppet és teljes erőből visít. (az apjától kaptam egy fütyülős kulcstartót, hogy végre mindig megtaláljam a kulcsaimat – ebbe nem szeretnék belemenni, aljas rágalom, hogy soha nem tudom, hol van, amúgy meg nem tudok fütyülni - azóta állandó csipogásban élek, mert amint felcsendül Rozi üveghangja, a kulcstartó masszív sípolásba kezd…. valamelyiket kivágom, az tuti… mármint vagy az apját vagy a sípolót). Ha valami csoda folytán ez sem jönne be, na, akkor jön a műsor: páros lábbal toporzékolás, ülve toporzékolás, fekve toporzékolás, játékok ledobálása, közben felváltva kiabál és magyaráz, tudatja a világgal, hogy ő milyen egetverő sérelem éri éppen. Végső esetben megáll tőlünk egy centire, nyújtja felfelé a karját és hüppög. Ezt nem lehet kibírni. Aki ebben a helyzetben tud következetes lenni, az lop, csal, hazudik és festi magát.
Szóval, kíváncsian, ám némi félelemmel várjuk a következő éve(ke)t. Lehet, hogy egy az egyben az uramra hasonlít, de sajnos a természete az enyém, ami valljuk be, ad is némi okot a rettegésre.
December 14. 22:30 – 1 éves.
