….Az (egyébként anyjától örökölt, bár ezt az utolsó leheletig tagadni fogom) akaratossága újabb magasságokba emelkedett, túlszárnyalva a mesterét. Iszonyatosan céltudatos (a mai napig és lassan kezdem sejteni, ez már így is marad). Azonnal dacolt, ha valami nem tetszett neki, simán leült a földre és vagy üvöltött, vagy csak ült, nézelődött, piszkálta a hangyákat, tologatta egy letört faággal őket. És ezt megtette gyakorlatilag bárhol: a közértben, a könyvtárban, a rendelőben, az utcán, mindegy volt. És bár az ember (interneten, pszicho könyveken nevelkedett-felkészült) lánya előrelátóan szilárd elvekkel érkezik az dackorszakhoz, ezek kb. 5 perc alatt dőlnek meg az első alkalommal. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom: a visítás a leghatékonyabb fegyver az emberiség történetében. Gondoltam én naivan: - leülsz? ok, majd ha meguntad, szólsz, én addig veszek tejet, vagy leülök itt 5 méterrel távolabb, esetleg elintézek 1-2 telefont. Hát nem unta meg. Ha eltűntem a látómezejéből, akkor sem reagált, nem is keresett, sajnos már akkor több esze volt, mint nekem, pontosan tudta, hogy úgy sem hagyom ott, és azt is, hogy valahonnan szemmel van tartva. Sőt, rájött, ha ilyenkor le is fekszik, akkor azért már tutira odamegyek és felveszem. Úgyhogy a dolgot elbuktam, ez a fajta következetesség emberek között nem vált be. Főként, ha az én életem drága párja is velünk volt. Na, neki fél perc sem kellett, a hiszti legkisebb előszelére le volt döntve a lábáról: - tessék Rozika, egy kifli. Túró Rudit kérsz? A kölyök akármit ( úgy értem: bármit) megkapott, csak hogy csendben maradjon. Az ő tündérpicivirágszálát csak hódolattal lehetett bámulni, nem bírta elviselni a rosszalló tekinteteket. Az agyamra ment….Én mindenesetre nem hagytam magam, ha össze is kellett szednem a sárból, mert nem jött magától, akkor sem volt utyulu-putyulu, hanem „nyomás haza, ha nem tudsz viselkedni”.
Naponta kétszer játszóterezünk, délelőtt két órát és délután is legalább ennyit. Tehát ez nekem 4 óra kőkemény edzés, futás a homokozó-hinta-csúszda háromszögben, labdázás, hintalökdösés, homokozó forma töltögetés, ügyelet a mászóka alatt, ügyelet a csúszda alatt, infarktus közeli állapotban, mert segíteni ekkor már semmiben nem lehetett neki, ha csak hozzáértem, már fordult hátra és ment a visítás, hogy azonnal engedjem el, ő ezt egyedül, most, azonnal és kész! Életveszélyes dolgokat művelt, én azt hittem, bármit el tudok képzelni, de ez… mászott fel ész nélkül mindenre, ha egy pillanatra elfordultam, már tuti, hogy lógott meg valahová és lógott le valahonnan. És hát esett is, sokat, kanapéról, csúszdáról, mászókáról, szekrényről, persze mindig a fejére, úgy is, hogy fél méterre álltunk tőle, de annyira hirtelen történt, hogy esélyem sem volt elkapni. Mai napig nem tudom, hogy úsztuk meg ezeket nagyobb baj nélkül. A játszótérhez tartozik még az a (nem) elhanyagolható tény, hogy valamilyen, általam ismeretlen oknál fogva MINDIG az én gyerekem volt a legkoszosabb a játszin. Én nem is értettem, pedig ugyanazzal játszott, mint a többiek, de rá valahogy dupla annyi sár, homok, fű, kréta ragadt, mint a többi gyerekre. Bár lehet, hogy az sem segített, hogy engedtem a hátán pörögni, fejen állni a homokozóban, sarazni a csap alatt, krétával firkálni a lábát (és az enyémet). Még főként babakocsiztunk, tekintve, hogy a motorozás egyelőre hullámokban érdekelte, volt, hogy hazáig cipeltem az ölemben a gyereket és a motort, plusz alkalmanként a bevásárlószatyrot, de olyan is, hogy nagyon szépen gurult mellettem, előttem, mögöttem, csak sajnos legritkább esetben arra, amerre mennünk kellett volna. Gyakorlatilag bármi eltérítette az eredeti tervtől és útiránytól, tehát ha haladni akartam, akkor inkább vittem a kocsit. A legfontosabb figyelemelterelő ekkor a repülő volt, csúcsidőben 2 percenként szállt el egy gép fölöttünk, azt mindet megnéztük, hangos „ – ott a jepüjö” kiáltással. Viszonylag, magamhoz képest legalábbis mindenképp kiemelkedően, türelmes voltam vele, egyáltalán nem zavart, hogy az 500 m-re lévő boltba fél óra alatt jutottunk el. Amivel viszont megőrjített, hogy ha megmakacsolta magát, akkor egy lépést nem volt hajlandó tovább menni, leült, lefeküdt a földre és nem volt az az erő, ami elmozdította onnan. Ha felemeltem, csapkodott, pofozkodott, hátradobta magát, 11 kilója teljes erejével tiltakozott az atrocitás ellen. Persze, azért mindig én győztem, és ez így is lesz, amíg a hónom alá tudom kapni…. Nem hagytam játszmázni, egy pillanatig sem, minden hisztit azonnal ignoráltam, ha nem tudtam „megbeszélni” vele, akkor be a kocsiba, vagy az ölembe és nyomás haza, szó nélkül. Otthon pedig egyszerűen otthagytam, nekem hisztizhetsz anyám, és érdekes, mindig ő adta fel előbb és az időszak végén már szinte azonnal jött utánam nyalizni: -Anya! Szia! Sziaanya! (ettől mindig elolvadtam).
Közben persze eszeveszett tempóban fejlődött a drága szókincse és folyamatosan bővült a zsaroláshoz szükséges eszköztára. Elismételt, utánozott szavakat, egyre több lett a szókapcsolat, szinte már félmondatokat használt, ezzel azonnal le is kapott a lábáról mindenkit, ha pedig nagyon jó kedve volt, előszedte a teljes repertoárt: páros lábbal ugrált, integetett, sziázott, puszikat dobált, dumált, simogatott, sőt!, néha még puszit is adott. Persze ezt szigorúan csak a tágabb családnak vagy idegeneknek, mi akárhogy könyörgünk, nem kaptunk. Hinta, csúszda, alszik, teherautó, bicikli (bicibici), hamm, inni, hideg, meleg, rozi (noiz – mert az r betűvel nem boldogult), kész, hoppáré, nonó, Kati, Zsótti, Zsuzsi, Baázs, Bence, pulcsi, tűzótóótó, nadrág, eső, fel sorolni sem tudom, mennyi szót használt már és kezdett szépen lassan összerakni: esi a eső, tűzótóótó ement, Noiz alszik, stb. Ismételt gesztusokat is: összedörzsölte a kezét, húzta a vállát, tüsszentett, köhécselt, lemásolt mindent, amit látott, és meg is ragadt benne minden. Ekkor tájt vált kézzelfoghatóvá, hogy mindenre emlékszik, ami mostanság történt vele, hetekkel előbb hallott, látott dolgokra utalt vissza, legyen az egy mondóka, egy dal, egy állat, bármi.
Rajzolt. Mágneses rajztábla adagunk havi egy, minimum, mert az állandóan kéznél volt, de sajnos néha lábnál is: ebből rögtön kettővel ugrált rajta, esetleg úgy elrejtette a tollat, hogy az életben nem találtuk meg. Pedig isten bizony, még a szekrényeket is elhúzgáltam, kukába, wc-be is belenéztem…. nincs mese, megette őket, vagy nem tudom….. Szóval rajzolt, azaz rajzoltatott. Napi 1000-1200 pont-pont-vesszőcskét, amit a végére már kommentált is: „pot-pot-vesszőcske-készen-fejecske”. De rajzoltam még 200 buszt és 100-150 cicát is, meg még ami eszébe jutott, pijangó, katica, béka, ház, ótó, paci, csiga, stb. Eddig nem is tudtam, hogy tudok elefántot rajzolni…meg zsiráfot, méhecskét, baglyot. Amikor megunta, kivette a tollat a kezemből és ő rajzolt tovább, közben mondta, mi készül, a gyengébbek (anya) kedvéért. Ezzel nagyon sokáig elvoltunk, konkrétan egy rajztábla segítségével „éltünk túl” egy 3,5 órás vonat utat, hármasban a nagymamával.
A másik óriási újdonság, a számolás. A dolog úgy kezdődött, hogy ha elindultunk otthonról, mindent számoltam neki: egy lépcső, két lépcső, …egy autó, két autó…..stb. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy kapaszkodik ezerrel a korlátba és indul lefelé a lépcsőn: eeegy… ketőőőő… hámúúú… négy…egészen tízig. És soha nem rontott…na jó, az első hetekben nem volt hajlandó tudomást venni a kilencről, de aztán ezt is szépen korrigálta. Ettől kezdve az amúgy sem túl hatékony haladási sebességünk a felére csökkent, mert mindent meg kellett számolni: a lépcsőt, a padokat, a felhőket, a kutyákat, az autókat, itthon a kockákat, könyveket, a macskák szárazkajáját (ezt naponta többször is), a könyveket a polcon (szigorúan egyesével leszedve őket). És eljött a pillanat, hogy vallomást tegyek: őrült büszke voltam rá, na.
Továbbra is ment az Elmo, a vonatozás, jöttek a kisautók és persze a szerepjáték kezdetei: műanyag állatokkal, babákkal, plüsizékkel, egész sokáig lekötötte magát velük. Etette őket, puszilkodtak, néha repült egy-egy tehén, vagy zsiráf. Megtanult páros lábbal ugrálni, hál istennek, így már pillanatok alatt a nyakamba tudott ugrani a kanapéról, míg én gyanútlanul ültem a földön. Imádta az ugrándozást, fogott valami bigyót a kezébe, ugrált, mint egy kerge nyuszi, közben mondókázott: „- cini-cini muzsika, tánci muzsika, jobba dő, bala dő, csücsök hegedű”. Nagyon szerette masszírozni az apját, a hasára fordította (addig lökdöste, amíg lefeküdt) és nyomkodta, gyúrta (-maszimaszimaszi), vagy ugrált rajta páros lábbal. Megőrült az állatokért, nem félt semmitől, leszámítva anyunál a szomszéd kakasát. Na, amikor az rákiabált, azért eltörött a mécses, a mesekönyvekben és anya előadásában kisebb és csendesebb volt az a kakas, rettenetesen meglepődött azon a nagy, hangos valamin, ami elé toppant az udvarban.
Az evés továbbra is a megszokott mederben: vagy evett, vagy nem. A tészták és a péksütik általában bejöttek, ha nem akartam kísérletezni, általában ez volt a menü, bár naiv módon megpróbálkoztam néha egy kis zöldséggel, gyümölccsel, de ritkán volt sikerem. És az is kiszámíthatatlan volt: délelőtt megevett egy almát, délután gyorsan vettem egy kilót, persze többé rá sem nézett. De így jártam az eperrel, dinnyével, szőlővel is. Zöldséget szigorúan csak levesből, pici kockákra vágva, de már ennek is örültem. Nagyon szépen evett kanállal és ivott egyedül pohárból, de voltak olyan időszakok, hogy az sem érdekelt, ha kézzel eszi a tejbegrízt, csak jusson bele valami. Iszonyatosan mocskos kis manó tudott lenni egy bolognai vagy gulyásleves után, még a hajáról is lógott a tészta és a pelenkában is találtam bujkáló sárgarépákat, csokifagyizás után meg aztán az anyja sem ismert volna rá, olyan szép egyenletesen tűnt el a barna máz alatt. Úgyhogy kaja után irány a kád, amit még mindig nagyon élvezett, de ha megunta, nem várt rám, kimászott belőle és caplatott be a vizes tappancsaival a szobába, folyamatosan figyelmeztetve magát, hogy „csúsz, csúszik!”.
Ezen időszakra datálódik a bölcsibe való beíratás is, de mivel most, amikor ezt írom, már csak két hét van a kezdésig és én épp a sárga földig „ledepiztem” magam, ezt most nem is fejtem ki bővebben, mindenesetre nem egy fáklyásmenet a gondolat, hogy majd két évnyi non-stop összezártság után egyszer csak lepasszoljam nyolc órára vadidegenekhez.
De erről majd legközelebb.
