Új év, új kihívások, mondaná a művelt francia - ha tudna magyarul. Nálunk az új kihívások azzal kezdődtek, hogy a kisasszony rájött, hogyan is működik a távirányító. Innentől kezdve akkor voltunk csendben, ha eldugtam előle. Illetve akkor sem, mert olyankor viszont üvöltött, mint a sakál. Nem azért, mert feltétlenül nézni akart volna valamit (továbbra sem érdekelte semmi, csak az Elmo, meg a Bogyó és Babóca), hanem mert hogy jövök én ahhoz, hogy nem hagyom, hogy ki-be kapcsolgassa a tévét. Percenként 27x. Kifejlesztett egy számomra eddig ismeretlen módszert, amivel általában el is érte amit akart: ultrahangon visított, toporzékolt, majd leült a földre és olyan kétségbeesetten sírt, mintha kínoznám (pedig igazából ő kínzott engem, mert ember legyen a talpán, aki ezt az üveghangot el bírja viselni), közben ment a mantra: tááátóóóóó! táhááháááháátóóóhóóóó! – azaz távirányító, a gyengébbek kedvéért. Ez a módszer egyébként bevethető volt pelenkacserénél, nemszeretem kajáknál, ölbe kérezkedésnél, minden helyzetben, amikor nem kapta meg azonnal, amit szeretett volna, vagy olyan dolog történt, amit nem akart.
A pelenkázás volt a legnehezebb, amint meglátta a kezemben Usain Bolt-tá változott és úgy tűnt el a szemem elől, mintha ott sem lett volna. Ha sikerült elkapnom, akkor nem lehetett lefektetni, hirtelen beolajozott birkózóvá változott, küzdött, csapkodott, tekerte magát, úgyhogy vagy két emberes meló volt (apa fogta a két kezét), vagy rátérdeltem a lábára, egy kézzel fogtam a kezeit, a másikkal a fejét, hogy ne üljön fel, a fejemmel nyomtam le a csípőjét, közben bőszen imádkoztam, hogy valahogy másszon fel rá a pelus magától.
Ebből is kiderülhetett, hogy egyre ügyesebben használta a testét, átnézett a lábai között, fejen állt a fotelben, focizott, kergette, dobálta, rúgta labdát, közben hangosan sikongatott. Közértbe is elkezdtünk gyalog járni, ez egész pontosan azt jelentette, hogy a három perce lévő kisboltban hipp – hopp, 1 1/5 – 2 óra alatt végeztünk is. Megálltunk az összes kutyánál (mindegyikkel megbeszéltek a nap eseményeit), bokornál, autónál, szembejövőnél, gyakorlatilag bármit képes volt 10-15 percig nézegetni. Elrángatni persze nem lehetett, mert akkor jött műsor. Határozott egyéniség volt: ha valami nem tetszett neki, azonnal leüvöltötte a hajunkat.
Megvolt a kötelező szemészet, ortopédia, kötelező oltás (ez utóbbi eget rengető sírással), minden rendben volt.
Egyre több szó került a repertoárba. A kedvenc a busz lett (egy ideig minden jármű, villamostól repülőig ezen a néven neveztetett), mi pedig elolvadtunk minden egyes alkalommal, amikor rámutatott valamire és közölte, hogy : „busz”! Apa helyett, ma sem értjük hogyan, hirtelen Apucira váltott, Apuci ettől kellő mértékben meg is hatódott, nap mint nap. De szépen ment már a banán, madár, cica, alma, autó és társai is, irtó édes volt, ahogy próbálta a szavakat formálni, utánozni. Így voltunk a mondókákkal is: az első amit megtanult a „Sétálunk-sétálunk egy kis dombra lecsücsülünk” volt. Persze nem mondani, hanem minket utánozva lecsücsülni …. naponta 32-szer, ha éppen olyan hangulata volt (ugye nem kell mondanom, hogy mikor el akartam dicsekedni vele SOHA nem volt olyan hangulata….). Aztán jött a „Cini-cini muzsika”, táncoltunk jobbra-balra dőlve, ágaskodtunk és leguggoltunk a „Milyen nagy az óriásra”, lábat lóbáltunk a „Lóga a lába, lógá”-ra és Csip-csip csókáztunk, amíg bírta a kezünk. Rajzoltunk, főként buszt, meg halat, házat, oroszlánt, macskát, játszottunk „hol alszik a Rozit?”, „hogy sír a Rozit?”, imádta azokat a játékokat, ahol szerepelhetett, ahol megmutathatta, milyen ügyes. Ilyenkor általában hangos tapsviharral ünnepelte a saját sikereit. Kapott bilit, macisat, pillanatok alatt összehaverkodtak, puszilgatta, dobálta, pakolt bele, fejére húzta, el sem merem gondolni, mi lesz ha rendeltetésszerűen (is) fogja használni… Élvezte a közös játékot, kukucskáztunk, mászott bele az ölünkbe (kitúrva a macskákat), bohóckodott, mutogatott, játszott, hozta a könyveit és lapozott ész nélkül. A felolvasás még nem érdekelte, csak a lapozás és az állatok (tárgyak) felismerése. Favorit még mindig az olvasás, bár ekkor már az Elmo volt az igazi kedvenc, ha hagyom, egész nap nézte volna, utánozta, vitatkozott vele, puszit adott a tévének, röhögcsélt. Egyébként nagyon sokat tanult belőle, ez majd 1-2 hónappal később válik majd kézzelfoghatóvá. Autózott, hajtotta a lábával és minden küszöbnél megállt segítségért kiabálni. 50 nm-en négy küszöb, hát nem unatkoztam.
Hál istennek, a lóra pillanatok alatt megtanult egyedül is felpattanni, le-fel ugrált rajta, felállt a nyeregben, mint egy őrült műlovarnő (én itt kaptam az első infarktusom) és csattogott, mint a … mint egy paci. Közben néha megpuszilta. De megpuszilt mindent, leszámítva minket, bármennyit is könyörögtünk. Mindent tologatott, ami a keze ügyébe került, hiperaktív lakberendező módjára a székek naponta 20x vándoroltak a szoba különböző pontjaiba, lépten-nyomon kiskocsikba, motorokba ütköztünk. Leráncigálta a takarókat, átrendezte a párnákat, átrámolta az asztalokat, söprögetett, rengeteg dolga volt. Néha megállt a tükörnél, megcsodálta magát, megbeszélték, milyen teendői vannak még és továbbviharzott. Olyan is volt, mint egy tornádó, kő-kövön nem maradt utána.
Szerencsétlen macskák, ha eddig azt hitték, ennél rosszabb már nem jöhet, hát most megtanulták, mi a magyarok istene. A 8 kilós gyerek a 6 kilós Minát percenként végigkergette a lakáson, közben végig visított vele, Zazit meg csak este láttuk, mikor Rozit bevittük aludni ő akkor jött ki a szobájából. Pedig már egyre kevesebbet bántotta őket, csak simizni szerette volna, de nem jutott a közelükbe, mert a csajok már rettegtek, ha meglátták, esély nem volt, hogy megálljanak. Ha mégis, Rozi olyan izgalomba jött, hogy azonnal sikítozni kezdett, úgyhogy le is léptek.
A fürdés, az egy külön program lett, rengeteg habbal, locsolgatós játékkal, és még több „Rozi, ne locsolj!” kiáltással. Modernkori Archimedes, fizikus lesz a gyerek: felállt, leült a kádban, rugdosta a vizet, kísérletezett, literszámra lapátolta, locsolta, fröcskölte, szigorúan és kizárólag a kádon kívülre, amitől az apjának az összes haja égnek állt. Ezt nagyon nem bírta elviselni, úgyhogy amint behallatszott a jól ismert hang, ahogy csorgatja a csempére a vizet, felpattant, és „ Rozi, nem szabad” üvöltéssel rohant a fürdőszobába. Nem mondhatnám, hogy nagy sikerei lettek volna, épphogy leült, kezdődött minden előröl, fél órás pancsi után a fürdőszobánkban egy kisebb csatahajó simán ellavírozhatott volna, Attila meg futott 1,5 km-t és berekedt. A végén már mikor meglátta berohanni, mutatta az ujjával integetve: „ ne locsolj!”, majd folytatta, mintha ott se lenne.
Életveszélyes dolgokat művelt, mászott fel mindenre: fotelbe, asztalra, forgószékbe, szekrényre, kanapéra és tombolt: kukucskált, ugrált egyikből a másikba, rohangált a szélén, és bizony néha oda is verte magát, pedig 20 centire álltam tőle. Rutinból,lábon hordtam ki az infarktusokat naponta (és még hol a vége….), pusziltam és simiztem a bibiket fáradhatatlanul.
Ez kezdődött a játszótéren is, mászott volna ezerrel a mászókára, alig írtam leállítani. Szerencsére volt mivel lefoglalni: anyuka Durrell mániáját örökölve a gyereket csak seggel felfelé lehetett felfedezni a fűben, az orra verte a földet úgy követte a hangyákat, katicákat, kisebb-nagyobb bogarakat. Bármennyire igyekeztem megakadályozni, ennek viszonylag nagy számú populáció látta kárát, nem igazán látta még a különbséget hangya és lapos hangya között.
Ezt leszámítva órákig hintázott, csúszdázott (még segítséggel), homokozott (szintén), repülőket néztünk, buborékot fújtunk, madarakat kergettünk, motorozott mások motorjával ( a sajátja továbbra sem érdekelte), nagyon szerette a játszóteret. Mindenkivel barátkozott, gyerekkel, anyukákkal egyaránt, bár gyerekekből jobban érdekelték a kicsit idősebbek, rajtuk állandóan vihogott. Teljesen idilli lett volna a dolog, ha nem ment volna az agyamra azzal, hogy mindent meg akart kóstolni, amit meglátott. Mit „akart”, meg is kóstolt, soha nem voltam elég gyors. Homok, kavics, levél, faág, lapát, hangya, virág, mindenből mintát vett, a fél életemet azzal töltöttem, hogy a szájában turkáltam. Egy idő után meg taktikázott, fogott egy kavicsot, és mint aki ott sincs, sündörög elfelé a naplementébe. Aztán, amikor biztonságosnak érezte a távolságot leült nekem háttal, mint egy kis Gollam a „dlágaságával” és már be is nyomta. Hát nagyon nehéz volt nem röhögnöm…
(folyt. kö
v.)
