Októberben új időszámítás kezdődött: jár! Mondanom sem kell, az első lépések megtétele is a macskáknak köszönhető, természetesen Minát kergetve illegett-billegett át a fotelig. Az apja volt itthon vele (persze, hogy én a közelben sem vagyok, mikor megpróbálja, jellemző), és a nagy-erős-bátor Apu szokás szerint ezt is megkönnyezte, mint a kis szemefénye minden mozdulatát. Aztán az egészet rekonstruálta, hogy fel tudja venni kamerával, mint „első lépéseket”. Ezek után a mászást és a kapaszkodást el is felejtettük, kamikáze módon, fejjel-orral előre, de csak járva volt hajlandó közlekedni. Szétnézett, kiválasztotta a célt, felvetette az orrát és „- megy ez nekem! „ jelszóval neki indult a vakvilágnak. És mivel kitartó volt, így pillanatok alatt olyan rutinra tett szert, hogy minden bizonytalankodás nélkül egyszer csak ment, jobb láb a bal után, mint aki mindig ezt csinálta. Az életünk a macskákkal együtt pedig egy szinttel megint feljebb költözött.
A könyvmánia mellett új játék született: a távirányító. Sec-perc alatt kiszúrta a lakás legtávolabbi sarkából is, célirányosan rámozdult és már nyomta is. Pillanatok alatt megtanulta, hogyan lehet bekapcsolni, mint ahogy a tévén is felfedezte, mit kell felhajtani, hogy előkerüljenek a gombok, ha eloroztuk és eldugtuk előle a távirányítót. Ekkoriban még csak egy mese volt, ami érdekelte, de azt úgy nézte, mintha hipnotizálták volna, bármit megcsinálhattam vele (evés-öltöztetés-körömvágás, vakbélműtét), amiért amúgy küzdeni kellett: a Bogyó és Babóca. Nem nézhette sokat, egyrészt nem akartam rászoktatni még a tévére, másrészt a szemészeten is minimális tévézést engedélyeztek : találtak valami kis rendellenességet, semmi komoly, a doktornő szerint kinőhető, de nem használ neki a tévé, pláne öt centiről. Mert persze csak úgy szeretett tévézni, ha rányomta a képernyőre az orrát és menet közben mutogatta, mi történik. Ekkor még könnyű volt elterelni a figyelmét: a könyvek mindig bejöttek, a buborékfújó szintén, azt nagyon élvezte, kergette, próbálta elkapni a bubikat kézzel – lábbal- nyelvvel, közben sikoltozott, ha egy-egy szétpattant az orrán. Felcsillantak az apjától örökölt zenei érzék első jelei: mindenen dobolt. Kipakolta a konyhaszekrényt, egymás mellé fektette a lábasokat, tálakat és fakanállal akkor koncertet rendezett, hogy ihaj, zengett az egész ház. Mindent tudott használni, mindenben volt lehetőség, bármivel el tudta magát szórakoztatni, legye az üres joghurtos pohár vagy reszelő. Ez utóbbit az apja notóriusan eldugta előle, valamiért halálosan veszélyesnek találta, mai napig nem értem, miért. Nem kellett kiszolgálni, nagyon ügyesen elszórakoztatta magát saját kútfőből is.
Minden felfedezett, ha alá lehetett mászni, megtette, ha be lehetett kukucskálni, bekukucskált, egymásra rakott és lerombolt, megvizsgált, megfigyelt és tanult, szívott be minden információt, mint a szivacs, legyen az a meleg konvektorral szembeni óvatosság, az autó lábbal hajtása ész nélkül, vagy az első szavak: apa, mama, lámpa, meleg, hopp, stb. A kutyák (állatok) iránti feltétlen szeretet tovább folytatódott, akár csak a „fürdés közben hogy lehet a legnagyobb árvizet csinálni” című játék.
.jpg)
Túlestünk az első baleseten. Az úgy történt, hogy kimentünk a játszótérre, kivettem a kocsiból és a legelső lépéssel hasra esett, lehúzva a bőrt az orráról. Ezzel még nem is volt semmi baj, meg sem érezte, alig látszott, de másnap rohangálás közben sikeresen orral landolt a tévéállványon, ami már nem volt olyan fájdalom és problémamentes. Volt nagy sírás-rívás, de persze a lendületéből semmit nem vett vissza, 10 perc múlva ugyan-úgy ész nélkül rohangált szobáról-szobára, a balesetre pedig csak a bőr nélküli orra emlékeztetett. Október végén rejtélyes kiütések jelentek meg rajta, mai napig nem tudjuk, mi volt az, ahogy jöttek úgy el is tűntek, a gyerekorvossal egyetemben allergiára tippeltünk, de mivel nyomtalanul elmúltak, nem igazán feszegettük a kérdést.
Elkezdődött (bár még csak inkább halvány sejtés formájában) a dackorszak. Engedetlen lett, tudta nagyon jól, mi az, amit nem lehet (konnektorba nyúlkálás, a tévé ütése fakalapáccsal, macskafarok húzgálás, a konvektor feltekerése maximumra), ennek ellenére laposakat pislogva (látjátok?) folyamatosan "azért is" csinálta. Ha pedig rászóltunk, még ő volt felháborodva. Szabályosan provokált. Bezzeg, ha kértünk valamit, akkor annyit kaptunk: nyem!
November végére megsűrűsödtek az események, két fontos változás is bekövetkezett. November 15.-én úgy döntött, hogy ő akkor most lejön a cuccról és befejeződött a szoptatás, egyik napról a másikra. Mivel a tápszer már régóta nem kellett neki, így csak tányérból, kanállal evett, gyakorlatilag már majdnem mindent, amit mi is ettünk, egyre ügyesebben használva a kanalat. Még azért sok ment mellé (ölébe, hajába, az én hajamba, a falra, a macskákra), de már látszott, hogy ez a problémát sec-perc alatt kezelni fogja. Ezzel együtt járt egy 3-4 hetes nehéz időszak, amikor evési sztrájkot tartott : konkrétan SEMMIT nem volt hajlandó megkóstolni, azt sem, amit nagyon szeretett, szó szerint lefogva bele kellett tömni az első falatot, hogy utána nyammogva, vigyorogva szó nélkül megegye a többit. A végére már hullott a hajam, annyira az agyamra ment, de hál istennek rájött, hogy ő tulajdonképpen szeret enni, minek toljon ki magával, úgyhogy ahogy jött, egyik napról a másikra vége is lett a sztrájknak.
A másik fontos lépés az önálló alvás elsajátítása volt. Eddig csak szoptatás közben aludt el, akkor átraktam a kiságyba és nem volt gond hajnalig. November 29.-én este, mikor mentünk be lefeküdni, mielőtt letettem volna az ágyra egyszer csak a vállamra hajtotta a fejét és a maga részéről befejezettnek tekintette a napot. Mindezt ráadásul úgy, hogy anyunál voltunk, ahol egy kihúzható kanapén aludtunk, rácsok nélkül, bármikor lemászhatott volna, ha akart, de nem tette. Egyszerűen csak aludt. Innentől kezdve a világon semmi probléma nem volt az altatással, a jóéjt puszik begyűjtése után csak be kellett tenni a kiságyba, betakarni és már durmolt is.
A december a mikulás, a szülinap, a karácsony és az új év jegyében telt. Megvolt az első igazi saját családos szenteste, csak hárman, apa, anya, baba, nem történt semmi fontos, de soha nem volt még ilyen szép. Másnap aztán feltankoltunk ajándékokkal , végigjártuk és ettük a nagyikat, volt meglepi, csillagszóró, torta, meghatottság és új év, új kihívások, mindannyiunknak.
