Augusztus lett és a meleg egy szikrányit sem csillapodott. Jártuk a Balcsit, amikor csak tudtuk, de ez messze nem volt annyi alkalom, amennyit szerettünk volna. A kisasszony továbbra is élvezte a víz minden fajtáját, úgy páváskodott a sárga úszógumijában, mintha most nyerte volna meg az Anna-bált (ha már Balaton). Persze megmaradtak az erkélyen való pancsifélórák is, egész barnára sült a sejhaja a délutáni „napozásoktól”, az amúgy is szöszi haját egészen világosra szívta a nap, pedig folyamatosan árnyékban voltunk.
Kezdenek kiütközni az anyai vonások: akaratos és hisztis, igaz, még csak módjával, de a fél évéhez képest meglehetősen határozottan tudja véghezvinni, amit eltervez. Ez több dolgot jelent, az első, az önálló evés. Mindent muszáj a saját kezével megfogdosnia, amit a szájába vesz, úgyhogy kapott ő is egy kanalat, mert bár rendeltetésszerűen használni még nem tudta, de legalább elfoglalta magát a turkálással és elterelődött a figyelme, amíg megetettem. Még mindig mindenevő, amit elétettem, gyakorlatilag válogatás nélkül feldolgozta. Ez meg is látszott rajta, igazi kis töltött galamb lett, de ez egyáltalán nem akadályozta a fénysebességgel történő mozgásban, akár négykézláb, akár kapaszkodva-járva. Egyre többet állt, nem tetszett neki a békaperspektíva, minél magasabbra tört, amiben lehet megkapaszkodott és már húzta fel magát a hurkás kis talpaira. Igen kérem, még a talpa is hurkás volt! Szeptemberre már nem csak állt, hanem a járássegítőbe kapaszkodva úgy tekert át a szobán, mintha mindig ezt csinálta volna.
Ezzel egy időben előtört a pakolátor gén is: amit lehetett, és amit nem, meg még azt is, amiről elképzelni sem tudtam, hogy meg tudja csinálni, azt elmozdított, kipakolta. Nagyon ügyesen nyitogatta a szekrényajtókat, soha, egyszer sem csípte oda az ujját. Közben játszott, huncutkodott, incselkedett. Kukucsosat játszottunk a szekrényajtók mögött, amit már ő kezdeményezett, elbújt és fülig érő vigyorral elődugta a fejét. Ezt nagyon szerette, tapsikolt hozzá ezerrel. Mindig megtapsolta magát, ha valami megcsinált, amin mondjuk, nem csodálkozom, apa-anya ész nélkül tapsikolt örömében mindenért, önállóan művelt. Már kicsit sután, de a rengeteg zenélő biszbaszt, játékot, kutyafülét is használta, tudatosan nyomkodta, bár voltak olyanok, amivel a motorikus képességek tökéletlensége miatt még nem igazán boldogult, azokat a sarokba vágta és nem foglalkozott velük tovább.
Kipakolta a konyhaszekrényt, naponta tízszer, beleült a wokba (csak be kellett volna tolnom a sütőbe), a műanyag edényekbe, a tálcákra, ha pedig egy fakanalat is kapott a kezébe azonnal átalakult egyszemélyes jazz-zenekarrá és ütött mindent, amihez hozzáfért. Ha valamit el akartam dugni előle csak olyan helyek jöhettek szóba, amiket nem ért el, mert (sajnos) már nem lehetett elrejteni semmit, sem a távirányítót a párna alá, sem a telefonokat a zsebekbe, nagyon jól tudta, mit csinálok, figyelt és ment utána, szedte elő. Labdáztunk, illetve egyelőre még csak én labdáztam, a pattogtatást imádta, hangosan röhögött rajta, de már vissza is gurította, ha egymással szemben ülve elé dobtam a lasztit. Kaptunk egy hintalovat anyunál, felülni még nem tudott rá, de földöntúli vigyorral örült, amikor anyu rápakolta és pillanatok alatt megtanulta a „lovacskahangot” is, csettingetett a nyelvével. Megtanult logikusan következtetni, például a kis kék elefánt azért szólal meg, mert bedobja a kockát a pocakjába, vagy, hogy a dobozokat egymásra, egymásba lehet pakolni, ez utóbbi még hónapokkal később is lekötötte. De ha benti játékokról volt szó, a favorit még mindig a könyv volt. Órákat ültünk felettük, gondolom ennek is köszönhető, hogy szeptember végére már szinte teljes könyveket (bablexikon, kisvakon) végig tudott mutogatni: paci, cica, malac, kakas, autó, boci, béka, cipő, süni, kisvakond, felsorolni sem tudom, mennyi mindent tudott már. És mutatta is bőszen, hol a saját, hol a mi kezünkkel, ujjunkkal.
Megtanulta a csip-csip csókát, minden „hesshesshess” vigyorgást váltott ki, és jött, követelte a folytatást, nekem már a könyökömön jött ki a hülye csóka, de neki még mindig nem volt elég, úgyhogy folytattuk. Aztán persze ott voltak az apja kütyüi: szinti, keverő, mixer, kontroller, csupa-csupa villogás, tekerő, gomb, ült az ölében és nyomott, tekert mindent, amihez hozzáfért. Ha meg nem fért hozzá, minden eszközét bevetette, hogy mégiscsak megkapja, amit akar, a harapástól a pityergésen át az ablaküveg remegtető visításig. Beleszeretett a kaputelefonba, napi 4-5 alkalommal felhívtuk apát a kaputelefonnal, a füléhez szorította és ment a hao (azaz hallo, a rutintalanabba kedvéért).
Persze ezzel együtt ment a mobilkorszak is, még hónapokig szemrebbenés nélkül rárepült és elcsórta a magányosan bóklászó mobiltelefonokat. Persze ott voltak még a kedvenc kinti játékok is, úgy, mint hintázás, fűben hempergés, homokozóban tombolás, homok szájba tömése kislapáttal.
Szeptemberre megérkeztek a szeparációs szorongás első jelei is: nem rohant oda ész nélkül mindenkihez, inkább elbújt mögém és kellett pár perc, míg feloldódott. Ezzel együtt egyre inkább kötődött a hozzá közel állókhoz, nagymamákhoz, nagybácsikhoz, nagynénikhez, uncsitesókhoz. A kedvence az 5-10 éves korosztály fiú tagjai, Lackó, Bence, Balázs, akármit játszottak vele, kitörő röhögés és viháncolás volt a jutalmuk. Persze ők is szerették és látszott rajtuk, milyen büszkék, és milyen nagyfiúnak érzik magukat mellette.
Még mindig nagyon jól aludt, napközben 2*2 órát, éjszaka pedig kilenctől hétig, egy ébredéssel, akkor jött be mellém az ágyba és általában pár perc alatt vissza is esett a feje. Sokat aludt autóban is, Attilával jártuk az országot munkaügyben, ezeket is szerette, amikor éppen nem hortyogott akkor játszott, vagy érdeklődve bámészkodott kifelé.
.jpg)
Szeptember végén teljesen új szakaszba léptünk: megszűnt a cumisüveg, a tápszer, az anyatej. Csak „rendes” ételt evett, a kedvence a túró, bármilyen formában, a húsleves a zöldségekkel és csirkével. De jöhetett még joghurt, gyümölcsök, tészta, rizs zöldségekkel, majdhogynem bármit szívesen megevett. Hatalmas léptekkel fejlődött (szó szerint is, mert már iszonyatos sebességgel kavart egy kézbe vagy a lépésjárójába kapaszkodva), közben pedig teljes erővel beléptünk az őszbe és beszorultunk a lakásba, ami, tekintettel az egyre nagyobb mozgásigényére, nem biztatott túl sok jóval.
