Június van, visszavonhatatlanul nyár, dög meleg, napközben lehúzott redőnyöknél aszalódunk a sötét lakásban. Még a halak is izzadnak, egyrészt a hőségtől, másrészt a két fluoreszkáló szemtől, ami az akváriumra tapadva fixírozza őket naphosszat. Lehet tippelni, kihez is tartoznak. A cicák után a halak lettek a következő „áldozatok”, hosszú percekig bámulta őket, néha egyet-egyet rácsapva az üvegre, jelezvén, hogy itt van és csak a megfelelő alkalmat várja, hogy kihalássza a csapatot. Eleinte ülve, de június elején úgy döntött, elege van a békaperspektívából, úgyhogy minden lehetséges dologba kapaszkodva (a kezünk, a kanapé, szék, asztal, szekrény, akármi…) elkezdte állásba húzni magát, kiskacsa-perspektívára váltva, úgyhogy onnantól már az orrát is az akváriumra tapasztotta, miközben diszkréten nyalogatta az üveget. Szegény halak, szerintem azt hitték, pillanatokon belül vacsi lesz belőlük. Mindenesetre ettől kezdve folyamatosan állt, amint lehetősége volt rá, ha kell, ha nem. Kivéve persze, ha el akart jutni valahová, akkor térdre huppant és orbitális seggriszálással a kiszemelt helyre mászott, de olyan sebességgel, hogy szem nem bírta követni.
Június végére (06.25.) már teljesen önállóan állt fel, az önálló hely és helyzetváltoztató mozgás fejlődésével pedig új távlatok nyíltak rosszalkodás fronton, amit maximálisan ki is használt. Beléptünk a lepakoltunk és a hisztizünk korszakba (ami nálam az agyvérzést kapok korszakot jelentette). Magam is kiskacsába ereszkedve végigkúsztam a lakást és próbáltam kibarchkobázni, hol kell változtatni, vagy az ő vagy a dolgaink biztonsága érdekében. Sajnos a telefonjaim biztonsága érdekében későn léptem, így mire feleszméltem, már a harmadik készülékem tapostam. A Sony-Ericssonomat addig nyálazta, míg teljesen tönkrement, az uramtól örökölt Nokiát pedig nemes egyszerűséggel szétverte a konvektoron. Átpakoltam a szekrényeket, nappalitól a konyháig, mindenhol hagyva neki egy-egy fiókot vagy szekrényt, amiből félhivatalosan, féllegálisan pakolhatott, hogy ne frusztrálódjon az a gyerek. Mert frusztrálódni, azt tudott, felfedezte, hogy a jövőben a hiszti lesz a leghatásosabb fegyvere és ezzel együtt el is kezdett élni vele. Olyan visításokat vágott le, ha valami nem sikerült, nem úgy sikerült, ahogy eltervezte, vagy egyszerűen csak megakadályoztam, hogy önveszélyes dolgokat csináljon, hogy zengett a ház. Az életveszélyes sarkokra beszereztük a kötelező él és sarokvédőket, teljes 2 napba telt, mire leszerelte őket, hál istennek, legalább a konnektorvédőket nem tudta kiszedni. Ahogy egyre stabilabban állt, lassan megtette az első bizonytalan, óvatos oldalazó lépéseket a kanapéba kapaszkodva, úgy gondoltam itt az ideje, hogy beszerezzünk egy járássegítőt, amibe kapaszkodva-tologatva biztosabbá válik, fejlődik a mozgása, javul az egyensúlyérzéke…. ahelyett, hogy lekötöttem volna a kiságyba, most nem lenne annyi gondom…..
Egyre szélesebb hangzókészlettel gügyögött és gurgulázott, megtanult utánozni hangokat, először a halacskát, természetesen. Rengeteget röhögött, főleg ha kukucskálósat játszottunk, azt nagyon élvezte. Próbálgatta, használta a száját-torkát, felismerte és örült, mikor valami újat tanult, legyen ez a berregés éktelen nyálfújással, vagy egy új hang, szótag, amit sikerült produkálnia. Megtanult tapsolni, bár eleinte még a mi kezünkkel csinálta, pedig tudta a sajátjával is( ez egyébként még hónapokig megmaradt, „olvasásnál” a mi ujjunkkal mutogatott, nem a saját kezével), ahogy egyre biztosabban állt a lábán jött a tánci-tánci is, csak úgy riszálta a sejhaját.
Egyre több mindent evett, egyáltalán nem volt válogatós, élvezte az új ízeket, soha nem kellett erőszakoskodni vele. Imádta a húslevest, a tésztákat, a répát, a rizst, a banánt, szinte bármit, amivel megkínáltam. Eszeveszett sebességgel jöttek a fogai, úgyhogy nagyon ügyesen elboldogult a szilárd falatokkal is. Még megmaradt a reggeli és az esti szoptatás, plusz a lefekvések előtti, mert csak úgy volt hajlandó elaludni, de ezek inkább csak komfort szopik voltak, nem igazi evés. Bevetésre került az etetőszék, miután egy Ikeás vásárlás utáni kajálásnál kiderült, hogy tökéletesen tud ülni benne, és még tetszett is neki, hogy asztalnál ül, mint a nagyok.
Anyunál kaptunk ajándékba egy babahintát, ajtókeretre szerelhetőt. Azonnal felfúrtuk, beleültettük és kiderült, hogy nagyon tetszik neki. Ezen felbuzdulva itthon is kivittem játszótérre hintázni, imádta, teli szájjal vigyorgott, egyáltalán nem félt. Ahogy imádta a homokozót is, mint kiderült, amint nem figyeltem oda egy pillanatra, két pofára nyomta be a homokot. Nem félt az idegenektől sem, beszólt mindenkinek, gátlás nélkül ment oda a nagyobb gyerekekhez játszani, de persze még nem tudott, úgyhogy inkább csak az ölemből figyelte őket és tanult. Nagyon sokat fejlődött úgy, hogy csak figyelte, mit csinálnak a többiek és gond nélkül leutánozta őket. Áldás vagy átok, ez majd a jövő zenéje, de ebben az időben fedezte fel magának a tévét, gyorsan lekötötték a mesék, tátott szájjal bámulta a képernyőt – 5 centiről, állva. Egyszerűen nem tudtam rávenni, hogy normális távolságból, ülve tévézzen. Mondjuk sokat nem nézhette, napközben szinte egyáltalán nem, inkább este, lefekvés előtt, vagy ha nagyon kellett egy kis szabadidő (megkavarni a rántást, pl.). Én meg ebben az időben fedeztem fel, hogy mennyi idióta rajzfilm van, nem feltétlenül azért, mert erőszakosak, azok eleve ki voltak lőve, egyszerűen bugyuták voltak a történetek és az animációk. Hál istennek, azért a klasszikusokban nem csalódtunk és azért találtunk a modernek között is olyanokat, ami előtt nyugodt szívvel ott mertem hagyni.
Mikor kitört a kánikula rászoktunk a napközbeni pancsizásra: a pici gumimedencéjét kitettem az erkélyre, megtöltöttem vízzel, órákat volt képes ülni benne, közben integetett, dumált az ablak alatt járóknak, elvarázsolva minden gyanútlan közlekedőt, kortól, nemtől függetlenül. De nem csak a kádnyi méretű vizekért rajongott: fél évesen megjárta a Dunát Gödnél, ült a parton, a hullámok csapkodták a sejhaját és hangosan röhögött, próbálta elkapni a vizet. De nem félt a Balcsiban sem, többször megjártuk a nyáron, ült a babaúszógumiban, a lába kalimpált a vízben, nézelődött, labdázott, bohóckodott, teljesen otthon érezte magát.
De lassan kezdte magát otthon érezni a világban is, stabilan megismerte a hozzá köze álló embereket, az ismétlődő eseményeket, a saját dolgait, játékait, nyitott maradt és érdeklődő, teljes erővel vetette magát az új élményekbe. 
