Kitavaszodott. A szigeten a levegő mézes volt a kibomlott szirmú fák illatától, a város halk moraja közé madárcsicsergés hangja lopott derűt, a fű kizöldült, megerősödött, pici, hófehér virágok lepték el… már ami maradt belőle, mert Rozi gyakorlatilag az egész Nagyrétet lelegelte. Feküdt a földön, tágra nyílt szemmel itta be a külvilágot, a sétáló párokat, a rohangáló kutyákat, a csetlő-botló kisgyerekeket, a focizó nagyobbakat, közben oda se nézve, mint aki ott sincs, újabb és újabb virágokat (esetenként füvet és egy-egy kósza levelet) csempészett a szájába.
Továbbra is megőrült a macskákért, őrült módon próbálta elkapni őket, úgyhogy villámgyorsan meg tanult kúszni, a cicák meg egy szinttel feljebb költöztek, onnan figyelték, ahogy csipogó r2d2 hangon veszekszik velük. De egyébkén is állandóan dumált, gagyogott, mindenhez volt hozzáfűznivalója, minden nap valami új hanggal állt elő. Beleszeretett saját magába, hangosan röhögött, mikor belenézett a tükörbe, hosszú megbeszéléseket folytatott magával. Kaptunk kölcsön egy járókát, szép, nagy darab fa járókát, első látásra nem voltunk szimpatikusak egymásnak, de áttologattunk pár dolgot és beüzemeltük a nappaliban. Nem akarom részletezni, 5 napot élt meg, isten nyugosztalja, ebből 3 napot vidéken töltöttünk. Talán 4-5 alkalommal használtuk, mindenkinek azt mesélem, hogy nem érezte jól magát benne, valójában én utáltam rettenetesen, hogy egy rács mögött pakolgat, nem mellettem. Rövid úton összecsomagoltuk és köszönettel visszaszolgáltattuk. Úgyhogy továbbra is ott szöszölt a szőnyegen, pakolt, nyújtózkodott, kúszott-mászott, macskázott szabadon.
Április közepén minket is teljesen meglepve egyszer csak lett foga. Mindjárt kettő, egyszerre. Úgy jöttek ki, hogy szinte észre sem vettük, semmi fájdalom, nyűglődés, álmatlanság, sírás, semmi, csak két pici kis rizsszem elől. És mivel ezzel együtt el kezdett érdeklődni a mi kajáink iránt (konkrétan minden falatot kinézett a szánkból, nem tudtunk úgy enni, hogy valahogy nem mászott volna mellénk és meg ne próbálta volna kitépni a kezünkből) úgy láttuk eljött az ideje, hogy az anyatej-tápszer kombót elkezdjük valami „komolyabbal” kiegészíteni. Némi répalé után almapüré volt az első szilárd menü. Az ajánlások szerint óvatosan kóstoltassunk meg vele 1-2 kanállal, ízlik-e neki, elfogadja-e? Mondanom sem kell, első alkalommal bevágott egy teljes almát és levágott egy teljes műsort, mert nem kapott többet. Iszonyatosan kíváncsi volt, élvezte az ízeket, mindent megkóstolt, minden szeretett és hál’ istennek nagyon ügyesen evett, egyszer sem kellett átfesteni a konyhát.
Sokat csavarogtunk vele, volt a Gödörben Sankolokan koncerten a Tánc világnapján, voltunk majálisozni a Városligetben, Hollókőn, mindenhová vittük magunkkal és mindent nagyon élvezett, soha nem volt nyűgös, fáradt, órákat aludt a kocsiban utána órákat nézelődött a babakocsiban.
Eljött és elment a húsvét, anyuéknál is és itt is meglocsolták tisztességgel, jobbról-balról, nem is hervadt el.
Majd május 19-én megtartottuk a keresztelőjét is. Anyunál tartottuk, jó nagy bulit csaptunk, sátorral, kajával, sütivel, eljöttek barátok, rokonok, anyósomék, volt haccacáré, hetedhét országra szóló. Nagyon jól viselkedett a templomban, egy hangja sem volt, pedig a gyülekezet fele azt leste, hogy mikor fog már rázendíteni, hogy ők jókat röhöghessenek. Persze nem szerezte meg nekik ezt az örömet, szokás szerint vigyorgott és nézelődött, a világon semmi baja nem volt. Bohóckodott mindenkivel, bár továbbra is a gyerekek voltak a sztárok, Balázs, Bence és Petra.
A nagymamától kapott fülbevalót ajándékba, amit mikor visszajöttünk be is akartunk rögtön rakatni. Elmentünk a Madarász utcai kórház koraszülött részlegére, ahol egy nagyon kedves védőnő foglalkozott babák fülbelövésével. Bementünk, Rozit elkérték és hátramentek vele, de úgy, hogy nem is láttuk, hová viszik. (Gondolom ennek is meg van az oka, nem hiányzik, hogy pánikoló anyukák zavarják a munkát, de mazért elég rosszul éreztem magam…. .) Szóval elvitték a vigyorgó gyereket, hiába kukucskáltunk, hallgatóztunk, nem láttunk semmit, aztán 5 perc elteltével visszahoztak egy sírástól kimerült kis bogyót. A jobb oldali fülbevaló zárja nem működött rendesen, szegénykém tök jól tűrte a szúrást, meg a bal oldali berakását, de a jobbnál elszakadt a cérna, ott szerencsétlenkedtek az ápolónők, hogy bekapcsolják, de nem bírtak vele. Aztán egy idő után Rozival sem, mert gondolom már elkezdett fájni is, meg zavarhatta, hogy hárman matatnak a fülén, végül úgy hozták ki, hogy nem volt összezárva az a k. fülbevaló. Pár nappal később, mikor begyógyult a füle az apja javította meg és kapcsolta össze rendesen. De hál istennek, utána nem volt gond vele és hát irtó jól állt neki.
Aztán május végén a sok kúszás-mászás között azt vettük észre, hogy az oldalán fekve egy kézzel kinyomogatja magát félig ülő helyzetbe. - Nézd már –mondtam az apjának- ez a gyerek szerintem fel akar ülni. – Jé, tényleg! Mire ezt végiggondoltuk, fogta magát és fel is ült. (05.29.) Nem volt két nap az egész. Hát mi olyan büszkék voltunk, mintha egyenesbe húzta volna a Pisai ferdetornyot (legközelebb ez az érzés a felállásnál került elő… meg a járásnál…meg….) Ült a szőnyegen, játszott, pakolt, mászott, nem voltak többé akadályok. A cicók megint feljebb költöztek egy szinttel, úgyhogy Rozi is elkezdett feljebb kacsingatni és szép lassan dolgozni azon, hogy így is elérje őket. Nem sokáig kellett rá várni, de ez már egy másik történet…..
Ui.: Megváltunk Mizutól…… erről ennyit, hagyjuk is, érzékeny pont. Talán csak annyit, hogy az állandóan rosszalkodó, bohóc, süket cicánkat egy gátlásos, visszahúzódó, félig süket 11 éves kisfú fogadta örökbe, akivel a legjobb barátok lettek. De ő akkor is az uram macskája, mintha egymásnak teremtették volna őket.
