Mivel egy évnyi lemaradásban vagyok magamhoz képest, így ez most az elmúlt esztendő rövid összefoglalója lesz, történetileg hűen, viszont nem feltétlenül időrendi sorrendben. Hosszú, de remélem, a végére mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy az élet kemény és kegyetlen, és minket az urammal együtt szenté kellene avatni, de legalábbis…….
Listányi újévi fogadalommal kezdtem az évet: - türelmesebb leszek, nem fogok vele kiabálni és nem fogok tovább őszülni, azért sem. Na, ezek közül az utolsó pont az, amit be tudtam tartani: nem őszülök…. mert kihullik a hajam tőle.
Pedig milyen jól indult. Január közepére gyönyörűen rászokott a bilire, februárra a wc-re, nyárra pedig már éjszakára is elhagytuk a pelenkát és pár egész pici balesetet leszámítva a gyereket hivatalosan is szobatisztává nyilvánítottuk. Nőtt, mint a gomba. Volt egy halom ruhánk, barátoktól, rokonoktól, negyedévente átnéztem őket, előszedtem az aktuálisakat és minden alkalommal szembesültem vele, hogy a felét kinőtte, mielőtt előkerült volna.
Rászokott a tömegközlekdesére, imádott metrózni, buszozni, villamosozni, marhára nem érdekelte, hogy én viszont nem annyira élveztem. A kismotort felváltotta a Keresztaputól kapott futóbicikli.... igazán hálás voltam, nincs is annál jobb fogyókúra, mikor lobogó hajjal rohansz a fénysebességgel távolodó kölyköd után, közben ultrahangon kiabálsz, hogy "- Azonnal állj meg és várj meg!", és látod, hogy az egész kerület egységesen vágja magát merev vigyázba a velőtrázó hangodtól, csak a drága gyermeked repeszt tovább úgy, hogy elmosódik körülötte a tér.....
Nagyon szépen beszélt, alakultak a mondatok, helyesen alkalmazott ragokat, toldalékokat, névelőket, egyre több szót használt és órákig röhögtünk, mikor meglepett minket valami őrült szókombinációval. Fél éven keresztül hallgattuk például, hogy az ő neve P. Rozina Gréta Nap, csak azért, mert a névnapján elhagyta a számat, hogy "ma van Gréta nap!", és ebből nem volt hajlandó engedni, mindenkinek így mutatkozott be. Én meg egy idő után már nem is magyarázkodtam, ha Nap, hát Nap..... Valahonnan összeszedett egy végtelenül idegesítő szokást: nyávogott. Minden mondatnak felemelte és elhúzta a végét, igazából nagyon aranyos volt, egy igazi, affekta kis picsa, de mikor egész nap ezt nyomta, a végén már én is úgy beszéltem. Persze, ha rászóltunk, hogy beszéljen rendesen, ne legyen ilyen nyávogós, közölte, hogy őőőő nem nyávogós. Akkor mi vagy? – kérdeztük. - Butuska anya! Én angyal vagyok! Ja, az más. Boccs. Később az angyalt felváltotta a sokkal tekintélyt parancsolóbb: - Én Királylányhercegnő vagyok! - és hát ezzel nem lehetett vitatkozni. Százszor meg kellett gondolnunk, mit ejtünk ki a szánkon, mert mindent elismételt. Így történhetett meg, hogy elhangzott az „a faszomba”, illetve „a picsába” kifejezés, miután leverte a poharát az asztalról, úgyhogy az első sokk után megértettük, hogy pár szót nem ártana kiiktatnunk a szótárunkból. Tehát a rézangyal maradt, de a rézfaszú bagolynak repülnie kellett…. Hál’ istennek, miután nem hallotta többet, így ezek elmaradtak, de pl. a „- Nézd anya, milyen jó a seggem!” megmaradt, hála a körösztanyjának ( köszi, Katika :) ).
Persze ezzel együtt szépen megtanulta azt is, hogy már nem csak hisztivel, kiabálással és daccal tud elérni dolgokat…. sőt! Egy jól irányzott: „Anya, téged szeretlek a legjobban a világon” gyakorlatilag mindent vitt: ha vállról indítható rakétavetőt, vagy az apja kocsi kulcsát kérte volna, egy ilyen mondat után azt is megkapja. Esténként úgy fogadott, hogy „- Nagyon hiányoztál „– és végem is volt. Ráfeküdt az apja hasára: „- Apuska, nagyon szeretlek” - hopp, egy Túró Rudi. Folyamatosan beszélt, kommentált, véleményt nyilvánított és nem lehetett nem odafigyelni, ha verbálisan nem érte el, hogy azonnal rá figyeljünk (Apa, fordulj ide! Apa, apaaa, APA, APAAAA, …..anyaaaaa, anya, ANYAAA! ) akkor odajött, nemes egyszerűséggel két kézzel megfogta az arcunkat és maga felé fordította, nem fogunk mi vele szórakozni. Mondjuk, az apját folyamatosan egrecíroztatta, lévén ő volt az, aki nem tudott (nem akart) neki nemet mondani. Ha elhangzott volna az: - Apaaaaa, lilára festhetem a macskát? – kérdés, és arra a válasz – Igen szívem, persze – én meg sem lepődtem volna. Az autóban ült hátul és kiabált előre: - Apaaa! Lets’ go! Gyorsabban! Come’ on! Simán megzsarolt minket, bármikor, bármivel, bármiért. Ha valami nem tetszett neki, már görbült is a szája, hullottak a krokodilkönnyek, dőlt össze a világ és ment árulkodni. Amikor meg lebukott, vagy nem foglalkoztunk a hisztijével, vagy elhülyéskedtük az aktuális tragédiát, akkor piszok módon kiröhögött minket, megvonta a vállát és szinte hallottam, amint azt gondolja: „- ez most nem jött be, basszus, na, majd legközelebb". Ezzel együtt elkezdett kamuzni is, tökéletesen tudta, mikor, mit akarunk hallani: - Rozi, megmostad a fogad? - Persze! Aha. Ja. A fürdőszoba közelébe sem ment, viszont kicsórt egy Túró Rudit a hűtőből és a füléig csokis volt. - Rozi, ettél Túró Rudit? - Neeeem!
Csodálatos emlékezőtehetsége volt, ha nem szó szerint mondtam a mesét, amit már ismert, simán kijavított: „- Anya, nem jól mondtad!” A végén már ott tartottunk, hogy leült a könyvével és a képek alapján elmesélte az egész történetet. Ez az esetek 90%-ban Bogyó és Babóca vagy Annapetigergő volt. A Bogyóval nem is volt semmi baj, de mikor háromszázadszor mentünk végig azon, hogy Annapetigergő meg Anya és Apa hogy mentek fel Szentendrén a sikátorban, hogy palacsintázzanak és utána hogyan nézték a háztetőket…… legszívesebben a földdel tettem volna egyenlővé egész Szentendrét, templomostól, sikátorostól, Annapetigergőstől. De nem volt mit tenni, erre volt igény, úgyhogy minden nyomorult este végigmentünk rajta. Az esték kiborítóak voltak, egyébként. Egész egyszerűen nem volt hajlandó egyedül aludni. Jöttek a kifogások: éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilni kell, stb. Ezzel nem is volt semmi probléma, de miután az összes kört lefutottuk, nem volt hajlandó kiengedni a szobából, fogni kellett a kezét, amíg elalszik, ami volt, hogy egy óráig is eltartott. Tudom én, hogy elcsesztem és ha az elején egy kicsit határozottabb vagyok, pár hét alatt lezongorázhattuk volna, hogy egyedül aludjon, de kövezzenek meg a gyerekpszichológusok, ezt az egyet nem bírtam elviselni: nem tudtam otthagyni, egyedül sírva a sötétben. Úgyhogy ültem bent mellette, amíg kellet, megbeszéltük az elmúlt napot, a bölcsit, a játékokat, a fontosabb történéseket. Aztán jött a leltár: - Szép álmokat, rózsás csókokat Anya! - Szép álmokat, rózsás csókokat Apa! ...Zazi cica! ..... Mina cica! Szép álmokat, rózsás csókokat kívántuk mindenkinek, akit ismert, a nagyiknak, a csoporttársaknak, a gondozó néniknek, hosszú perceken keresztül sorolta a neveket. De cserében legalább délben tisztességesen aludt.
Persze, a sírásokat nem úsztuk meg, egyébként. Sőt, ha már az őszinte vallomásoknál tartunk elcsattant 1-2 pofon is, igen komoly lelki válságba taszítva minket az apjával, és nagyon gyorsan ki is derült, hogy ezt nem fogjuk folytatni, sajnos a gyerekverés nem a mi műfajunk. Pedig mennyi problémától megszabadulhatnánk...... Ehelyett maradtak az érvek, a zsarolás, a fenyegetés. Ebből is a "- Rozi, azonnal megcsinálod ezt vagy azt, mire háromig számolok, különben....! 1...2...3... " - és háromra mindig engedelmeskedett, ami azért érdekes, mert soha nem jutottunk el a "különbenig". Mai napig fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha nem fogad szót háromra. A másik kritikus pont, ami napi szinten veszekedést generált, az az evés volt, egy kezemen meg tudnám számolni, mi volt az a pár dolog, amit otthon megevett. Bezzeg a bölcsiben magába tömött mindent, 2-3 repetával, és ezt még volt pofája el is újságolni „- Anya, ma nagyon finom volt a cékla (saláta, sóska, krumpli, akármi) főzelék." – hát, kösz anyám, bezzeg, ha tőlem kapnád, már menne a műsor, hogy "éneztneeeemszereeteeeeem!" Még mindig vega volt, a húst semmilyen formában nem volt hajlandó megenni, max. virslit vagy sonkát. De mivel nem fogyott és soha nem volt beteg, úgy döntöttem, az evés problémát magasról leszarom, majd jelentkezik, ha éhes lesz, én nem fogok ezért nap, mint nap harcolni.
A bölcsi amúgy is nagyon jól ment, imádott járni, lett pasija (Beni) és nagyon szerette a gondozónéniket - még mindig előfordult, hogy amikor elhoztuk délután Reninek vagy Marikának szólított. És szót fogadott, sokkal jobban, mint nekem. Bár, voltak érdekes esetek, mikor az infarktust hozta a fél bölcsire, mert felmászott a kerítésre (3m) és ezt a mutatványt volt szíves megtanítani az egész csoportnak. (Veszélyérzete egyelőre nulla volt, nyáron pl. a strandon a partról ugrált a (neki) mélyvízbe a nagymamához, ezzel rögtön az infarktust hozva rá is.) Egyértelműen ő volt a bandavezér, tiszta Tom Sawyer és bandája: ő kitalálta a rosszaságot és simán megfűzte a többieket. A féléves bölcsis jellemzéseken minden alkalommal úgy röhögtünk, hogy majd leestünk a székről: gyakorlatilag a neveket kicserélve, mintha rólam írták volna, az uram fogta a fejét és ment volna a Dunának: volt két hisztis, akaratos, önfejű hülye picsája, klónok, és ebből az egyik még csak három éves..... hát szegényt néha tényleg megsajnáltam. Ha hozzávesszük, hogy még a macskák is csajok... esélye nem volt. És igazi csaj volt, sőt, fotomodell, ha fényképezőt látott, azonnal pózba állt és vágta a pofákat. Mikor az öcsém lakását kellett lefotózni az albérlethirdetéshez, a 30 képből saccperkábé ötöt tudtunk használni, mert Ő minden képen rajta volt, ahová fordítottam az obit, oda állt és nem lehetett elüldözni.
Megvolt az első nyaralás, a nagymamáknál, 1 hétre, a bölcsleállás idejére. Nem volt egyszerű feldolgozni, hogy lepasszolom a gyereket ennyi időre, de álszent lennék, ha azt mondanám, nem tett jót mindenkinek egy kis szabadság. Ő nagyon jól érezte magát, lévén imádja a nagymamákat, vidéken volt, egész nap szabad levegőn, vízben, locsolható virágokkal és állatokkal, plusz az alattvalókkal ( = rokonok, barátok, szomszédok, szóval a szokásos kis udvartartása), hülyére volt kényeztetve, mi meg addig apával csapatot építettünk. Ránk fért.
Egyre több volt a szerepjáték a kedvencei között, főként a doktornénisdi ment. Kapott egy szép, piros orvosi táskát, onnantól kezdve napi szinten vizsgáltuk körbe egymást, szívhallgató, térdkalapács, fülvizsgálat, gyógyszeres kezelés, injekció és lázmérés. Ez utóbbi eredménye hónapokig nemes egyszerűséggel „1” volt. „Rozika, beteg vagyok, mennyi a lázam? – Egy!” Azta, akkor valóban indokolt az injekció és a gyógyszeres kezelés…… Amúgy életünk egyik legjobb beruházása volt, innentől kezdve állandóan orvoshoz akart menni, és ha kimaradt valamelyik fázis a vizsgálatnál, akkor követelte a doktor nénitől: „ – A torkomat nem nézzük meg? Szurit nem kapok?” Simán szedte be az összes vitamint, szemcseppet, szirupot, bármit, amit adtunk neki. De amúgy is lehetett vele alkudozni már, és nagyon szép eredményeink is születtek: sikerült hajat mosni anélkül, hogy az egész utca hallotta volna, sikerült rávenni, hogy egyedül öltözködjön, mondjuk ez annyira jól sikerült, hogy egy idő után nem is akart másképp, ami valljuk be, nem rövidítette le az erre szánt időt. Ezt főleg az apja értékelte, aki reggelente vitte a bölcsibe. De ez is megoldódott, mikor rájöttünk, hogy a gyerekben kicsit túlteng a versenyszellem, úgyhogy elég volt annyit kérdezni: „- Na, ki öltözik fel előbb?”, és a dolog el volt intézve, szó sem lehetett arról, hogy más nyerjen.
Nyomdáztunk, kifestőztünk, matricáztunk (ezt nem győztem venni neki, matricák voltak mindenhol, falon, ajtón, ágyon, asztalon és időnként a békésen alvó apján, meglepiként…….). Imádta a feladatlapokat, a 4-5 éveseknek szóló teszteket simán megcsináltuk: labirintus, összekötősdi, párosító, memóriafeladatok, bármi jöhetett. Rászokott az Ipad-re. Elképesztően jó, kreatív és fejlesztő játékok készülnek az ő korosztályának, a kezdeti ellenérzésem után rájöttem, hogy egyáltalán nem az ördögtől való, és borzasztóan sokat tanult belőlük. Volt ott memóriajáték, puzzle, állathang – felismerő, építő, kifestő, logikai játék, finommotoros- képesség fejlesztő, egyik jobb, mint a másik és mind nagyon sokat adott a szellemi fejlődéséhez. Persze a számítógépről sem tudtam letiltani (nem is akartam), ott a Paint volt a sztár. Leült, megfogta az ereget, megnyitotta a tálcáról és rajzolt, színezett, nyilakat, ikonokat pakolt, nyomkodta a gombokat, és nem ész nélkül ám, hanem nagyon is tudatosan. Gyorsmenüből megnyitotta az Időképet, megnézte az pillanatnyi helyzetet, hol, milyen az idő, hol esik az eső, hol van hideg, meleg…. mikor anyám meglátta, majd leesett a székről, ő nem tudta úgy kezelni a gépet, mint Rozi. Megnyitotta a youtubot, előzményekből megkereste a meséit, mondókáit, dalait, megnyitotta a képnézegetőt, megkereste a saját fotóit, végignézegette, kommentálta, átrendezte az asztalon az parancsikonokat, teljesen önállóan elboldogult. Nem tudtam sírjak vagy nevessek, mikor kiborított a székből azzal, hogy most Ő ül oda és Ő számítógépezik, és tényleg……
Társasjátékoztunk. Tudom én, hogy ez pedagógiailag nem feltétlenül helyes, de eleinte kapott némi hátszelet a nyeréshez, mert ha kikapott, azonnal sírva fakadt. Aztán persze feldolgozta és nagyon szépen feldolgozta, de kellett egy kis idő, míg megértette, hogy nem dől össze a világ, ha egyszer-kétszer nem ő nyer. A kedvence egy társassal kombinált kirakó volt, ahol le lehetett venni az ellenfél kirakóit, ami jó sok szemétkedésre adott lehetőséget és ezt ki is használta minden alkalommal. Ölbe csapta a kezét, elővette a durcás fejét és bejelentette: „- Na majd meglátjátok, hogy én fogok győzni! „ És ezért meg is tett mindent. Konkrétan felpakolta sutyiban a kirakókat a táblára. Az igaz, hogy rögtön utána vigyorogva kiabálta: „Anya, csaltam!” Hurrá! Legalább ne buktasd le magad…..
Mondókában nem tudtam megfogni, MINDENT ismert. Vagy elkezdte magától és nem lehetett lelőni, vagy nekem kellet kiválasztanom, hogy mit mondjon, de szigorúan csak az első két szót ejthettem ki, különben odajött, befogta a számat(!) és közölte: „-Anya, te nem mondhatod, én mondom! „ OK.
A meséket illetően, hál Istennek leszokott a Dóráról és a Diegóról, épp ideje volt, mert már ott tartottam, hogy a Dóri nevű egyik kedvenc barátnőmet is el akartam üldözni, mert már a nevétől is égnek állt a hajam. Az új kedvenc a Peppa malac, a Caillou, és a Pettson és Findus lett, szerencsére mindet szerettem, ami mondjuk elég praktikus, ha mindennap látod őket. De legalábbis megkönnyíti az életedet. Imádott táncolni, ha zenét hallott, azonnal riszált, anyja lyánya, na. A kedvenc az Alma együttes: Mennyi édes puhaság című dala volt, de szigorúan youtubról, mert volt egy verziója, amiben egy flashmob keretén belül 50-60 gyerek táncolta ugyan azt a koreográfiát, amit próbált leutánozni, több-kevesebb sikerrel. De velünk is sokat játszott már, például bújócskáztunk, 50 nm-en ez mondjuk nem adott túl nagy teret a kísérletezgetéshez.
Hát, körülbelül itt tartunk most. Nem nagyon tudom, hogyan tudnám lezárni frappánsan ennek az évnek az összefoglalóját, mert az események annyira összefolynak, hogy nagyon nehéz bárhol abbahagyni. A maradék hajam ősz, pedig még hol a vége. Elképzelni sem tudjuk, mi jön még…….de nem adnám, semmiért.
