Nyár volt, fülledt, meleg nyár, mikor a hölgyemény felfedezte magának a motorozás szépségeit. Lógott a nyelvem, alig bírtam magam vonszolni, erre rohanhattam ész nélkül, üvöltve az utcán: „- Roooziiii! Állj meg azonnal! Rozi, megállunk az úttestnél! Rozi, ne száguldozz, mert elesel! Roooziii! Ide figyelj büdös kölök, ha egyszer elkaplak, azt megbánod kisanyám!”, ez meg tépett ezerrel a járdán, a lábát elől magasra emelve gurult és brummogott hozzá, mint egy megvadult medve.
Persze magasról nem érdekeltem, úgyhogy a végén már csak úgy motorozhatott, hogy fogtam a pólóját, vagy a fülét. Ez már nem tetszett neki, olyan hisztit csapott (bárhol!), hogy a hajam égnek állt. – Nem! Anya nem! AAAnyaaaaaaa!!!!!! NEEEEEM! De mivel (legalább életveszélyes helyzetekben) kitartó vagyok a hisztivel szemben, gyorsan megtanulta, hogy kifizetődőbb megállni, mert úgy sem hagyom magam, vagy elveszem a motorját, vagy megfogom és nem mehet tovább.
Úgyhogy pár hét alatt eljutottunk addig, hogy (az esetek nagy részében) már jóval a lámpák előtt megállt és kinyújtott karral kommentált: - Anyaaa pijooos! Annnyaaa most zöld! Nyomáááás! Imádtam hallani, ahogy papagáj módjára ismételi szóról szóra, amit én kiabáltam neki heteken – hónapokon keresztül, minden alkalommal meghatott, ahogy az én szavaimat, gesztusaimat, szófordulataimat kaptam tőle vissza, hogy mindent, amit tudott, tőlem tanulta, mindent, amire kíváncsi volt, tőlem kérdezett. Olyan tökéletes szimbiózisban éltünk együtt kettecskén, amiben előtte soha (nem lévén elég érett hozzá) azóta pedig esélytelen (lévén napi 9 órát nem vagyok vele). Borzasztóan sokat tanult, nagyon hirtelen, egyik pillanatról a másikra komplett mondókákat mondogatott, egyelőre még csak nekem érthető nyelven, egyre összetettebb (3-4 szavas) mondatokat alkotott, a hangutánzások is szépen nevesültek (pl. vvuuuááááááá = ojoszján, kuuukuukrukukuurr = kakaska, stb…). Rajzolt, önállóan a pont-pont vesszőcskét, naponta ezerszer, papírra, mágneses rajztáblára, falra, akváriumra, utána meg még büszkén el is dicsekedett vele. Lassan alakultak az udvariassági formulák: kérem, tessék, köszönöm, bár azért ezek használata még nem voltak teljesen letisztázott. Hogy mire gondolok? Ami kérem lenne, az minden esetben tessék volt: - tessék anya keksz = anya kérek kekszet. Ha valamit megköszönt, akkor azzal a lendülettel nyugtázta is magának: - köszönöm anya, szívesen. A kéréseit ki sem mondta, elvégre teljesen nyilvánvaló, hogy olvasok a gondolataiban: „- anya szösz, köszönöm, szívesen = - anya, itt egy szösz, dobd ki légy szíves a kukába, köszönöm, és nem is kell megköszönnöd, szívesen, hogy észrevettem és szóltam, nehogy itt maradjon a szőnyegen.”
Mikor megtanulta a színeket, zengett a ház az új tudományától: - Anyaa! Lila! Ez lila! – Jó, szívem, lila, de mi ez? – Ez? Lila! – nehéz ezzel vitatkozni. A pápá-t felváltotta a szia és a sziasztok, hál istennek’ gyakorolta is mindenkin, főként a fiatal pasikat kedvelte, rendszeresen ráköszönt a 30-as fiúkra: -Szijaszija!- és dobálta a puszikat. Öröm volt nézni, ahogy törte össze macsó férfiak kőkemény szívét. Megtanult énekelni, Gryllus Vilmos volt a kedvence, a „Somvijágtól”, meg a „ Csippcsepp, csepejegtől” azonnal lázba jött, úgy riszálta a popsiját, majd szétesett. Amúgy is nagyon érzékeny volt a zenére, egyrészt szívesen riszált, ha valami neki tetszőt hallott, de az apja zeneszerkesztő kézi készülékeire is teljesen rá volt csúszva. Odatolta a fotelt és csapkodta a szintit, tekergette a keverőket, kísérletezett a grooveboxal, végigtesztelte az effektprocessor minden funkcióját. Amikor pedig megunta az önálló alkotást odaparancsolta az apukáját, elhelyezkedett az ölében és figyelte mit csinál, mi-mitől villog, miért és hol szól, vagy csak elhúzatta a fülébe a Boci-boci tarkát.
Megkezdődött a „miez” korszak. A koreográfia: - Miez? - Micsoda, drágám? – Ez. - De mi az az „ez”? - Ez. Ezmiez? Hát, sokkal előrébb voltam. Mindent tudni akart, egész nap kérdezett én meg egész nap válaszoltam és előre rettegtem, hogy ha ezt majd felváltja a „miért?” korszak, én hülyét kapok. Megtanulta a színeket, a formákat, a le – fel, ki – be ellentéteket, és minden alkalommal, mikor tudatosult benne, hogy valami újat tanult, hangos tapsviharral és „- ügyes vagy” felkiáltással ünnepelte magát. Ha nem sikerült, ha megütötte magát, ha valami fájt, ha sírt, jött vigasztalásért, mutatta az ominózus puszipontot: „Anya, puszild meg”, mikor megtörtént, közölte - „már nem is fáj….” és ment tovább. Ha nekem fájt, ha nem sikerült, ha mérges voltam, ha megütöttem, magától jött „- megpuszilom Anya” - közölte, majd megállapította, hogy – „Anya már nem is fáj”, és ment tovább. És tényleg….. Ha csak enyhébb baleset történt, pl. diszkréten hasra esett, feltápászkodott, leporolta magát, közölte, hogy – „semmi baj” és szintén ment tovább. Egyre életveszélyesebb volt a játszin, a mászókára pl. úgy mászott fel, hogy mire odaértem, már olyan magasan volt, hogy csak a lábát értem el, az infarktus kerülgetett. A csúszdára párosával vette a lépcsőfokokat felfelé és hason csúszott lefelé, néha fejjel előre, amitől ismételten hülyét kaptam. Továbbra is megmaradtak a rituálék: kergettük a „kukásótókat”, csak úgy tudtunk felmenni a lépcsőn, ha minden rács között kapott puszit, ha szabadon álló cipőt látott, tutira futott benne egy kört, akkor is, ha ez az a körösztapja 45-ös bakancsa volt.
Félt a ragtapaszoktól. De nem ám csak saját magán, hanem rajtam sem lehetett ragtapasz, mert azonnal sírva fakadt és kétségbeesetten próbálta lekaparni. Ez persze úgy derült ki, hogy leverte a térdét, be akartam ragasztani, mert állandóan lehorzsolta a sebet, de olyan kétségbeesetten sírt, mintha minimum az egész gyereket be akartam volna múmiázni. De a seb sem maradhatott látható helyen, mert akkor meg azért ment a hiszti, hogy „- Anyaaaa, seeeeb”. Ez egy idő után átcsapott kíváncsiságba, akkor már azért szedegette le a tapaszokat, hogy megnézze, mi van alatta: - „ Seb. Anya otta seb. Anya megpuszil. Már nem is fáj”. Jobb volt bármelyik távgyógyítónál. Felfedezte a meleg, nyár esőt, visítva rohangált benne, a nyelvével fogdosta az esőcseppeket és páros lábbal ugrált a tócsákban, a legnagyobb örömömre. De amúgy is imádta a vizet, főként, ha az locsolóban volt és lehetett öntögetni mindenre. Nagy meglepetésünkre viszont(tekintve, hogy tavaly nem lehetett kihozni belőle) idén nem volt hajlandó belemenni a Balcsiba. Üvöltött a parton, üvöltött az úszógumiban, az apja ölében, annyira volt hajlandó, hogy a pucér sejhaját áztatta a tó leges-legszélén, ott homokozott, lapátolt, játszott és visongatott, ha egy nagyobb hullám össze merte vizezni a hasát. Fogtam neki hernyót, óriási önfeláldozással, arra gondolva, hogy gyerekként én is összefogdostam tücsköt- bogarat, hátha nem fogok belehalni, Rozit meg biztosan érdekelni fogja, hiszen szenvedélyesen rajong minden állatért, legyen az 1-2-3-4 lábú, vagy lábatlan is, akár. Szerintetek megfogta? Hát majdnem mondtam valamit….
