rosemaring

December-január

Ugyan ilyen nyálkás, esős idő volt, csak jóval hidegebb.  9 kórházban töltött nap után, 19.-én reggel végre megkaptuk a zárójelentéseket és a nálánál 4 számmal nagyobb bugyorba kötött csomaggal elindultunk haza.  Még a kórházban megkapta a Bcg oltást, megismerkedtünk a gyerekorvossal, aki megállapította, hogy maximálisan egészséges, erős, 3 naposan hason fekve már emelte, tartotta a fejét, nézegetett, forgolódott. Keresztapai és nagymamai segítséggel megvolt az első fürdetés, a hős apuka ugrált rajtunk körbe, készített a kezem ügyébe mindent, ami kellett, kád, víz, krémek, törölköző, csak Rozihoz nem mert hozzányúlni a vízben.

 
 Persze szavam sem lehetett, a körömvágást én is örömmel passzoltam le Ági kolleganőmnek, hülyét kaptam a gondolattól, hogy azokhoz a morzsányi körmökhöz közel kell mennem egy ollóval. De muszáj volt hozzászoknom, mert a kisasszony természetesen állandóan össze – vissza karmolta magát.

 
Nagyon sokat aludt, felöltöztettem, mintha Szibériába készültünk volna, 52-től a 68-as méretig ráadtam az összes ruháját, kitoltam az erélyre, órákat aludt a farkasordító mínuszokban, mint a bunda.

 
Megvolt az első karácsony, Gödön a nagymamákkal, Papával, Keresztanyjával, uncsitesóval, Adriánnal, ajándékokkal, halászlével, sok-sok bejglivel és szaloncukorral, Bodri Rozi borral, visszafelé ocsmány, félelmetes köddel, lépésben, harminccal araszoltunk haza.

 Aztán eljött a szilveszter is, gyerekkorunk óta az első, amit otthon töltöttünk, családi körben, csak éppen ez már a saját, választott családunk volt, papa, mama, gyerek, macskák, még hárman (meg nagymama és a tesóék), éjfélkor koccintottunk és átléptünk az újévbe, az új életbe, mi, hárman.

Anyu óriási segítség volt, velünk maradt az első két hétben, amiből a végére jó kis féltékeny veszekedések lettek, pedig mióta nagylány lettem még soha nem vitatkoztunk semmin. Mind a ketten egyszerre akartuk fogni, nevelni, puszilgatni, maximálisan jót akarva adta a tanácsokat én meg mentem volna a saját fejem után, nekem ne mondja meg senki, mit csináljak, enyém gyerek, tudom én, hogy működik. Persze tudtam a fenét, csak a hormonok dolgoztak, dörömböltek a fejemben és egy csomó hülyeséget mondattak velem, meggondolatlanul. Hál istennek, ez azért pár nap alatt elmúlt és mire február elején hazamentünk hozzá, már én voltam a legbüszkébb, hogy mennyire imádják egymást.

 
Január közepére túl voltunk a látogatók rohamán, többek között az őrült Pádár familyén,kollegák, barátok, ismerősök, boldog ősök Pesttől Adonyig mind-mind megjelentek, körbecsodálták, a mi szülői mellkasunk dagadozott a büszkeségtől, minden egyes: jajdegyönyörűkisbaba” után másfél métert nőttünk. Bár volt egy kritikusunk is: az 5 éves Bence uncsitesó Adonyban, aki közölte, hogy ő bizony nem jön látogatóba, mert „minek menjek, Rozi csak egy lány”. Persze két találkozás után levette a lábáról, azóta ott is nagy a szerelem. Murphy is megjelent gyorsan: 6 cumit kaptunk innen-onnan, latexet, szilikont, hosszút, rövidet, csepp formájút, más formájút, persze Rozi úgy köpte ki mindet, hogy a szoba végéig repült, utána sem kellett neki soha, mint ahogy hál’ istennek, az ujjait sem találta meg.

Aztán megkaptuk az első igazi, személyes, nekünk szóló mosolyt, mondanom sem kell, hogy napokig eufóriában éltünk: nézd! nézd! megint mosolyog, jaj de édes, ugyulubugyulu! - még jó, hogy a születése előtt megfogadtuk, hogy soha nem fogunk elmebeteg módon gügyörészni neki, ja…nem…soha.  Mint ahogy azt is megfogadtam, hogy az ééén lányom ugyan nem fog rózsaszínben járni, kizárt dolog, nem lesz egy kis habos-babos elkényeztetett kislány, viszont lesz neki halálfejes, szegecses fekete cucca. Lehet találgatni, miben volt állandóan a gyerek: rózsaszín body, rózsaszín rugdalózó, rózsaszín nadrág, cipő, sapi, zokni, kabát… még jó, hogy rózsaszín pelenkát nem lehetett kapni.

 ( De azért egy vagány, szegecses-halálfejes pulcsi még beszerzek neki)

Január 15. 4230gr/54cm.